Remete Szent Antal – Kísértések vihara – Bukfenc, sátán – Gyönyörű nő és fekete gyerek – Provokáció – Félig agyonverve – „Itt vagyok én, Antal!” – Támadó vadállatok – „Antal, itt voltam” – Realista víziók –„Engedjétek őket játszadozni!” – Egyiptom orvosa – Az anyag szellemi háttere

Az Egyház szent remetéi közül, akik magányba vonultak, hogy életüket teljesen Istennek szenteljék, Remete Szent Antal a leghíresebb (kb. 250-355). Életrajzát Szent Atanáz (†373) írta meg; ez a mű fontos összegezése a démoni működés megtapasztalásának. Atanáz, a híres egyházatya, az igaz hit védelmezője az ariánusokkal szemben, személyesen ismerte Antalt, és száműzetése idején egy darabig maga is a pusztai remeték életét élte. Ezért az, amit Antalról írt, bár nem mentes a didaktikus célból beillesztett részletektől, fő adataiban és spirituális tanításában feltétlenül hiteles.

Az életrajz elmondja, hogy amikor Antal, vagyonáról lemondva, aszketikus életet kezdett faluján kívül, a sátán „bevetette ellene mindazt, amit művelni szokott”. Először felidézte Antal elméjében a vagyont, a húgáról való gondoskodást, a családi kapcsolatokat, a birtoklásvágyat, a dicsőségszomjat, az evés gyönyörűségeit, az élet mindenféle kellemességét, az erény kemény nehézségeit, a rá váró hosszantartó erőfeszítést, a test betegségeit. „A gondolatok nagy viharát támasztotta elméjében, amivel el akarta vonni helyes elhatározásától”. Azonban „Antal hitével felbukfenceztette és állandó imájával elbuktatta”.

Ekkor a Kísértő „bizalmát a köldök körüli dolgokba vetette”. Ostrom alá vette az ifjút. Éjszaka is támadta, de nappal is annyira állandóan zaklatta, hogy akik Antalt látták, érzékelték a folyamatban lévő szellemi párbajt. Antal elméjében rajzottak a szexuális képzetek, ő viszont addig imádkozott, amíg alább nem hagytak. Miközben új és új vágyak és késztetések jelentek meg lelkivilágában, Antal „hittel és böjttel bástyázta körül testét”.

Akkor a démon még azt is megtette, hogy gyönyörű nő alakját vette föl éjszaka, és úgy próbálta elcsábítani Antalt. A fiatalember „Krisztusra gondolt szívében és az iránta kötelező nemességre, és a lélek szellemi jellegét mérlegelve, kioltotta azon másik megtévesztésének zsarátnokát”. Amikor az élvezet édessége jelent meg tudatában, ő felidézte képzeletében a „tüzet és férget” (Jud 16,17), amely „a bűnös testének fenyítéke” (Sir 7,19), valamint hogy „férgük nem pusztul el, és tüzük nem alszik ki” (Iz 66,24; vö. Mk 9,48). Mindebben „együttműködött vele az Úr, aki testet vett magára értünk, és megadta a testnek a győzelmet a sátán fölött, hogy mindenki, aki így áll ki a küzdelemre, mondhassa: Nem én, hanem Isten kegyelme velem (1Kor 15,10)”. Az életrajz nem nyilatkozik arról, egyszer vagy többször történt az, hogy Antalnak ilyen csábító látomást kellett visszautasítania.

Miután azonban a remete minden kísértésben kitartott, egyszer egy fekete gyereket látott, aki hallható szóval mondta: „Már sok embert rászedtem, és a legtöbbet leterítettem! Most viszont vereséget szenvedtem.” Antal megkérdezte: „Ki vagy te, aki így beszélsz hozzám?” A látomás válaszolt: „Én a paráznaság barátja vagyok. Az ifjakkal szemben én foglalom el ezeket a lesállásokat, és megszállom őket, ezért a paráznaság szellemének hívnak (vö. Oz 4,12). Hányat tévesztettem meg, akik megtartóztatók akartak lenni! Hányat tettem képmutatóvá izgatásommal! Én vagyok az, aki annyiszor zaklattalak, és te mindannyiszor eltaszítottál magadtól.” Antal, szívében hálát adva az Úrnak, felbátorodott, és így beszélt a démonhoz: „Valóban nagyon megvetendő vagy. És mert fekete szellem vagy, és gyönge vagy mint egy gyermek, már nem törődöm veled. Mert az Úr az én segítőm, s én lenézhetem ellenségeimet (Zsolt 118,7)”. A fekete fickó megfutott, és nem merte többet zaklatni Antalt.

Nem minden kísértésünk származik közvetlenül démoni forrásból. Testünk magában hordja a kéjvágy rendetlen hajlamát, a kívánság öncélú kielégítésének kísértését. Gondolnunk kell azonban arra, hogy az eszméket, amelyeket nem mi alkotunk, így a szexuális vágy öncélú kielégítésének, vagyis a paráznaságnak eszméjét is, angyalok hordozzák, éspedig, minthogy bűnről van szó, bukott angyalok, démonok. Ha tehát nem is közvetlenül, közvetve mindenképpen szellemi kísértő áll a rosszra való csábítások között. Remete Szent Antal a hit, az imádság és a böjt fegyverével sikerrel küzdött a paráznaság szelleme ellen; saját testét fékezte meg, de ezzel a démont győzte le. Mint Atanáz mondja, ez nem annyira Antal győzelme volt, mint az Üdvözítő győzelme Antalban, mert Jézus „elkárhoztatta a bűnt a testben, hogy a törvény rendelése beteljesedjék mibennünk, akik nem élünk test szerint, hanem Lélek szerint” (Róm 8,3-4).

Antal a győzelem után sem lazított aszkézisén, de az Ellenség sem hagyott fel megrontására irányuló terveivel, hiszen ő „mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el” (1Pt 5,8). A remete mindent megtett, hogy „felöltse Isten fegyverzetét”, és „megállhasson az ördög cselvetéseivel szemben” (Ef 6,11). Egész éjszakákat virrasztott át imádságban, nem egyszer többet is egymás után; napjában legföljebb egyszer evett, de sokszor csak másnaponként, sőt negyednaponként, és mindig csak kenyeret és sót; egy gyékényen, de gyakrabban a puszta földön aludt.

Megerősödve az imádságban és önmegtagadásban, korábbi tartózkodási helyéről egy temetőbe költözött, távolabb a falutól. Bement egy sírboltba, és magára zárta az ajtót. Emlékeznünk kell arra, hogy a gerazai megszállott „a sírboltokban lakott” (Mk 5,3); a sírok az ókori képzeletvilágban úgy élnek, mint a démonok lakóhelyei; aligha teljesen alaptalanul, hiszen a halál és a Gonosz hatalma között mély összefüggés van: „A halál pedig a sátán irigységéből jött a világba” (Bölcs 2,24). A sírboltba költöző Antal mintegy saját lakóhelyén kereste föl és párbajra hívta ki az Ellenséget.

A sátán válaszolt a kihívásra. „Egyik éjszaka – írja Atanáz – démonok hadával ment hozzá, és úgy megverte őt, hogy kínoktól hangtalanul terült el a földön. Biztosított róla: fájdalmai oly hevesek voltak, hogy ilyen kínokat emberi verés soha nem képes okozni.”

Amikor eljött az az ismerőse, akit Antal megkért, hogy a sírboltban való tartózkodása idején lássa el őt kenyérrel, ott látta őt halottként feküdni a földön. Fölnyalábolta Antal élettelen testét, bevitte a faluba, és kiterítette a templomban, mint halottat. A rokonok és falubeliek köréje gyűltek és siratták.

Éjfélre a virrasztókat elnyomta az álom. Antal szeme viszont kinyílott, mert nem halt bele a kínzásba, csak halálosan kimerült. Körültekintve azt látta, hogy barátja, akire élelmezését bízta, ébren van. Intett neki, és amikor az hozzá ment, arra kérte, vigye vissza a sírboltba, óvatosan, hogy az alvók föl ne ébredjenek.

A párbaj még nem ért véget. Antal győzni akart.

Megint egyedül maradt a sírban, magára zárva az ajtót. Gyönge volt a lábára állni, a földön ülve imádkozott. Azután felkiáltott: „Itt vagyok én, Antal! Nem félek verésetektől! Még ha sokkal jobban meg is vertek, semmi nem választ el engem Krisztus szeretetétől (vö. Róm 8,35)!”

Azzal énekelni kezdte a zsoltárt:

Ha táborok kelnek is ellenem,
nem ijed meg szívem;
ha harc támad is ellenem,
akkor is reménykedem.
(Zsolt 27,3)

Jézus szava: „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36). Isten megengedte, hogy a démonok megkínozzák Antalt; de nem engedte meg, hogy Antal megrémüljön tőlük. És ez a győzelem titka. Szeghy Ernő atya írja valahol, hogy démoni jelenésekkel szemben „az egyetlen igazán célszerű eljárás a hideg, megvető, semmibevevő magatartás”.

Minthogy az elszenvedett fizikai bántalmazás nem tudta elbátortalanítani Antalt, a szellemi ellenség új fegyverhez nyúlt.

A sötétség hatalmai azon az éjszakán akkora zajt keltettek, hogy szinte beleremegett az egész hely. Mintha a falak megrepedtek volna, úgy tűnt, hogy rajtuk keresztül alakok jelennek meg. A remete behatoló vadállatokat látott. A kis helyiség tele lett oroszlánokkal, leopárdokkal, bikákkal, viperákkal és egyéb mérges kígyókkal, skorpiókkal, farkasokkal. Ezek hangot adtak és mozogtak. Az oroszlán üvöltött és támadóan közeledett; a bika öklelni készült; a kígyó a remete felé kúszott; a farkas feléje ugrott. Tajtékoztak féktelen dühükben, és borzalmas bőgés, sziszegés, ordítás töltötte be a levegőt. De a vadállatok nem érték el Antalt. Az aszkéta a földön feküdt, körülötte az iszonyú látomás, és közben testében még erősebb fájdalmakat érzett, mint amikor a démonok ütlegelték. Fizikailag nem volt ereje, de lélekben kitartott, és azt mondta a szemlélt alakoknak: „Ha valami erőtök volna, közületek egynek is elég volna idejönnie. Mivel azonban az Úr megfosztott titeket erőtöktől, ezért próbáltok engem sokaságotokkal megijeszteni. Gyöngeségetek nyilvánul meg abban, hogy állatok alakját utánozzátok.” Látva, hogy a fenevadak nem férnek hozzá, kijelentette: „Ha képesek volnátok rá, ha volna hatalmatok fölöttem, nemcsak próbálkoznátok, hanem meg is támadnátok engem. De ha képtelenek vagytok rá, minek lármáztok itt hiába? A mi számunkra biztos fal és lepecsételt zár az Úrba vetett hit.” A szörnyalakok dühöngtek, és tehetetlen próbálkozásaik közepette fogukat vicsorították.

Az imádkozó férfi tekintete fektében fölfelé irányult. Egyszerre mintha megnyílt volna a mennyezet. Fény hatolt a helyiségbe. A démonok eltűntek. Testi fájdalmai egy pillanat alatt abbamaradtak. A falak ismét sértetlenül álltak helyükön. A remete a Szentséges jelenlétét érezte. „Hol voltál?” – kérdezte. – „Miért nem jelentél meg már az elején, hogy megszűntek volna kínjaim?” És válaszolt egy hang: „Antal, itt voltam, csak arra vártam, hogy lássam küzdelmedet.”

Antal imádkozott, ereje lassan visszatért. Ezt a csatát is megnyerte. Másnap elhagyta a sírboltot. Új harcok várták.

Aki mindezt legendaként olvassa, téved. Vannak remete-életrajzok, amelyek valóban legendás jellegű „szent novellák”. Az Atanáz-féle életrajzról azonban ma már kétségtelen, hogy valóban Szent Atanáz alexandriai pátriárka műve, nem csupán „neki tulajdonították”. Márpedig ő kortársa és személyes ismerőse volt Szent Antalnak. A művelt teológus a maga módján adja elő az írástudatlan kopt remete történetét, pedagógiai célkitűzése kiolvasható a szövegből, de nincs kétség arról, hogy hűséges krónikásként megtörtént eseményeket beszél el. Azt is láthatjuk, hogy Antal látomásai realisták. A későbbi ábrázolások, így Hieronymus Bosch festménye, sok szürrealista elemet tettek a félelmetes víziókhoz, amelyek Antalt gyötörték. Ténylegesen neki nem olyan fantasztikus rémalakok jelentek meg, amilyeneket Bosch fantáziája (egyesek szerint hallucinogén drogok hatására) elővarázsolt, hanem a természetben föllelhető vadállatok. Nem mintha ezek nem volnának elég félelmetesek – én legalábbis kissé ideges volnék, ha szobámban egy oroszlán vagy farkas ugrálna felém – , de hangsúlyozni kell, hogy a jelenség normális. Hogy Bosch használt-e boszorkány-pomádét, azt én nem tudom megmondani, de Antal egész biztosan nem pszichedelikus szerektől szenvedett. Több igazság lehet abban a gondolatban, hogy a vadállat-alakok egyiptomi istenségeknek feleltek meg, a remete a pogányság démonaival vette fel a küzdelmet.

Harcának újabb fejezete következett: a gonosz lelkekkel vívott győzelmes csata után a Pispir hegy felé vette útját, amely a Nílus keleti partján, Memphistől mintegy 75 kilométernyire van. Talált egy elhagyott erődöt, amelyben hüllők tanyáztak. Ott telepedett le. Mikor beköltözött, „a kígyók, mintha valaki elüldözte volna őket, azonnal elhúzódtak onnan”. (Jelképes mozzanat; gondoljunk arra, hogy a kísértő a Teremtés könyvében kígyóként szerepel.) Antal eltorlaszolta a bejáratot; kenyérkészlete hat hónapra elég volt (a thébaisziak akár egy évig is romlás nélkül el tudták tartani a kenyeret a száraz klíma révén); forrás pedig volt odabenn. Hosszú ideig úgy élt itt a remete, hogy csak évente kétszer érintkezett (a tetőnyíláson keresztül) emberekkel, akik kenyeret hoztak neki. Ekkor már híres volt, és gyakran jöttek hozzá látogatók, de nem eresztette be őket az erőd belsejébe. Odakint kellett táborozniuk.

Antal egyedül volt bent, olykor mégis mintha nagy tömeg morajlása hallatszott volna ki. A látogatók recsegést, zörgést, viaskodás zaját, nyöszörgést hallottak. Időnként érthető kiáltásokat is: „Menj el tőlünk!” „Mi közöd neked a pusztához?” „Úgyse bírsz velünk!” Először arra gondoltak, hogy a tetőnyíláson át létrán jutottak be emberek Antalhoz. De amint egy résen bekukucskáltak és Antalt egyedül látták, föl kellett ismerniük, hogy démonok lármáznak. Megijedtek, Antalhoz kiáltottak. A remete nyugodtan közeledett a réshez, mint akinek semmi gondja a világon. „Csak menjetek nyugodtan” – biztatta a halálra rémült kíváncsiskodókat. – „A démonok kizárólag azokat tudják megijeszteni, akik hagyják magukat. Vessetek keresztet, és menjetek bátran. Engedjétek őket egymás közt játszadozni!” Ő maga ott maradt egyedül, és kitűnően szórakozott a sötétség hatalmainak tehetetlenségén, akik rajokban jöttek ellene, de nem tudtak ártani neki. Amikor ismerősei visszatértek, számítottak arra, hogy csak a holttestét találják meg, de az eltorlaszolt bejáraton át kihallatszott a zsoltárének:

Fölkel az Isten, és szétszóródnak ellenségei,
színe elől gyűlölői szertefutnak.
Úgy szórod szét őket, amint a füst szertefoszlik;
miként elolvad a tűztől a viasz,
az Isten színe elől úgy pusztulnak el a gonoszok.
(Zsolt 68,2-3)

Antal majdnem húsz évet töltött ebben a magányban. Amikor az őt felkereső tömeg követelésére végül előjött, olyannak látszott, „mint aki valamiféle szentélyből lép ki beavatottan és Istentől ihletetten”. Se le nem fogyott a böjtöléstől, se el nem hízott a mozgás hiányától; alakja olyan volt, mint remeteélete kezdetén. De valami nagy tisztaság és békesség áradt belőle. Fensőbbséges derűjét se olcsó vidámság, se bármiféle szomorúság nem zavarta meg. Nem élvezte népszerűségét, de nem is jött zavarba az őt keresők sokasága miatt. Imádkozott a betegek fölött, és sokan meggyógyultak. Imádkozott a démontól zaklatottakért, és azok megszabadultak. Szavai megvigasztalták a bánkódókat, kibékítették a haragosokat, és arra biztattak mindenkit, hogy Krisztus szeretetét minden egyéb fölé helyezze. Antalt „Egyiptom orvosának” nevezték el. Sokan követték életformáját is; a sivatag, a démonok egykori lakóhelye (vö. Mt 12,43), „a remeték városa” lett Antal hódító hadjárata nyomán. „A remeték atyja” egy alkalommal látogatóba ment távolabb élő testvéreihez, s többedmagával át kellett kelnie a Níluson az ariszinoéi gázlónál, ahol csak úgy hemzsegtek a krokodilok. Antal röviden imádkozott, aztán sértetlenül átkelt, mindazokkal együtt, akik vele voltak. A krokodilok nem támadtak. Valaha a démonok úgy törtek Antalra, mint a vadállatok, és most a vadállatok úgy viselkedtek, mint az angyalok. Valami a paradicsom békéjéből! Mint Jézus pusztai megkísértése után, amikor „a vadállatokkal volt, és az angyalok szolgáltak neki” (Mk 1,13).

A történeten elgondolkodhatunk. Ha azt olvassuk, hogy a démonok megverik Remete Szent Antalt, ez furcsán hat racionalizmuson edződött tudatunkra. Nem mitológiával van dolgunk? Vagy, legjobb esetben, pszichikai hatások képi ábrázolásával?

Határozottan és világosan ki kell jelenteni, hogy a démonok (vagy általánosabban: az angyalok, akár jók, akár rosszak) tudnak hatni az anyagra. A misztikusok életében egyáltalán nem ismeretlenek az ilyen jelenségek. A démonok Sienai Szent Katalint is ütlegelték, Kölni Boldog Krisztinát sokféle módon kínozták, Avilai Szent Terézt is gyötörték, Vianney Szent Jánost zajokkal zaklatták és egyszer ágyastul kirángatták a szoba közepére, Szent Padre Piót pedig élő kortársak tanúsága szerint úgy összeverték, hogy az arca tele volt véraláfutásokkal.

Az angyalok nem mindenhatók. Az anyag nem engedelmeskedik nekik korlátlanul. Másrészt azonban: az angyaloknak szellemi ereje, eszmei hatósugara van. Ezzel nem csupán egymásra vagy az emberi pszichére tudnak hatni, eszméket, gondolatokat sugallva, hanem az értelmetlen anyagra is. Az anyagnak is van szellemi háttere; ezért lehet eszmékkel megközelíteni az anyagi valóságot, ezért lehetséges egyáltalán természettudomány; mi több, van a fizikának olyan területe, ahol az emberi képzelet felmondja a szolgálatot, kizárólag a képletekben kifejezett eszmék írják le a valóságot. „Az anyag eltűnt, megmaradt az egyenlet.” A materiális teremtmény – így az emberi test is – a benne működő eszmék révén különböző szellemi teremtmények, jó és rossz angyalok „eszmei hatósugarába” eshet, benne az illető szellemi lények fizikai tevékenységet fejthetnek ki. Ez a hatás csak ritkán rendkívüli. Antalnál rendkívüli volt; de nem azért ismertettem élményeit, hogy hasonlókat várjunk; hanem azért, hogy lássuk a hétköznapi dolgok szellemi hátterét. Megnyugtatásul mondom: a démon nem tehet ellenünk semmit a mindenható Isten engedélye nélkül, ő pedig nem tesz ki bennünket nagyobb próbáknak, mint amilyeneket bölcsessége és szeretete jónak lát. „Isten hűséges, és nem engedi meg, hogy erőtökön felül szenvedjetek kísértést” (1Kor 10,13).