Tévedhetetlenek volnánk? – A hierarchia szerepe – A sevillai Kármel – Karizmatikus tárgyilagosság – Vizsgáljátok meg a lelkeket –Leég a Zöld Bungaló– Démonok a szentmisén – Hétköznapi megkülönböztetés – Kis latin nyelvtan – Megszállott vagy orvosi eset? – Gyümölcsök

Merész megállapításokat tettünk. Kijelentettük, hogy a lelkek megkülönböztetését maga a Szentlélek végzi bennünk. Márpedig a Szentlélek Isten, aki nem tévedhet. Levonhatjuk-e ebből azt a következtetést, hogy a karizmatikus megkülönböztetés tévedhetetlen?

Nos – igen és nem.

Igen, mert Jézus megígérte Egyházának: „Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra” (Jn 16,13). A hiánytalan igazság kizárja a tévedést.

Nem, mert a Szentlélek a földi életben nem cselekszik bennünk teljes közvetlenséggel, hanem saját emberi képességeinken keresztül, amelyek mindig működhetnek hibásan is. Loyolai Szent Ignác külön figyelmeztet bennünket arra, hogy a Szentlélektől lángra gyújtott képességek hajlamosak saját konstrukcióikat összetéveszteni az isteni igazság lényegi magvával.

Hogyan lehet ezt az „igent” és „nemet” összeegyeztetni?

Itt kap szerepet az Egyház hierarchikus struktúrája. Protestáns testvéreink ennek szerepét fölöslegesnek, önkényesnek tartják, pedig – mindazon szégyenletes emberi visszaélés ellenére, amely a történelem során a hierarchikus hatalommal történt, az inkvizíciótól a fizetett búcsúcédulákig – egyedül ez a struktúra nyújt garanciát az annyi kárt okozó karizmatikus szubjektivitással szemben, amelyben mindenki önkényesen a saját véleményét azonosítja a Szentlélek vezetésével.

Három elvet kell megfogalmaznunk:

1.) Amit a hatalma teljességével élő hierarchia (a pápa vagy a pápával egységben lévő püspöki testület) visszavonhatatlanul az Egyház hitének jelent ki, az tévedésmentes igazság.

2.) A hierarchiának joga van lelkiismeretben kötelezni a hívőket akkor is, amikor nem tévedésmentesen tanít. Létezik ugyanis olyan gyakorlati bizonyosság is, amely nem abszolút és nem visszavonhatatlan, de a cselekvéshez elegendő: nem zárja ki a tévedés lehetőségét, de kizárja a tévedéstől való indokolt félelmet.

3.) Amit akár egy egyén, akár egy csoport a Szentlélek vezetésének minősít, az – bármilyen bizonyosnak látszik is – nem tévedhetetlen, hanem alá van vetve a hierarchia ítéletének.

Minderről bővebben a 2. vatikáni zsinat Lumen Gentium konstitúciójának 25. pontjában olvashatunk, amit fontos összevetni a 12. ponttal.

Egyéni vagy csoportos megkülönböztetésünk tehát nem ad tévedhetetlen bizonyosságot. Elegendő gyakorlati bizonyosságot adhat azonban a határozott cselekvéshez, hiszen cselekvésünk a hétköznapi életben sem tévedhetetlen bizonyosságokon alapul. Hogy nincs megmérgezve az ebédem, vagy hogy a gyóntatóatyám érvényesen pappá van szentelve, azt csak gyakorlati bizonyossággal tudom, de ez a cselekvéshez tökéletesen elégséges. Viszont amikor egyházi elöljáróim felülbírálják gyakorlati bizonyosságaimat, nekik kell engedelmeskednem.

Avilai Szent Teréz gyakori vízióiban rendszeresen látta Jézust. Elöljárója, Hieronimo Grácián egy alkalommal fölszólította: kérdezze meg az Urat, Madridban vagy Sevillában létesítsenek-e új sarutlan Kármelt. Jézus azt mondta Teréznek: Madridban. Teréz közölte ezt Gráciánnal. Grácián viszont megparancsolta, hogy az új ház Sevillában létesüljön. Teréz minden vita vagy habozás nélkül engedelmeskedett. Amikor Grácián azt kérdezte tőle, miért vetette alá magát az ő parancsának Jézuséval szemben, azt válaszolta: „Abban mindig tévedhetek, hogy valóban az Urat láttam-e. Abban viszont, hogy helyes az elöljárónak engedelmeskedni, nem tévedhetek.”

Ez a karizmatikus tárgyilagosság.

Grácián atya viszont jobban tette volna, ha hallgat a karizmatikus megkülönböztetésre. Különben nem volt rossz szándékú ember, de egyéni elgondolásai elragadták. Bizony a sevillai házban a sátán rengeteget ártott a nővéreknek, kimondhatatlanul sokat szenvedtek. A madridi ház viszont nagyon jól jött volna a sarutlan Kármelt sújtó üldözés idején, könnyebben védhették volna magukat az udvarnál és a nunciusnál. Az eset tipikus példája annak, amikor valaki önkényesen és a Szentlélek ellenére él a hierarchikus hatalommal. A karizmatikus személy helyesen teszi, ha engedelmeskedik a hierarchiának; de a hierarchia is bölcsen teszi, ha odafigyel a pneumatikus üzenetekre, és saját karizmáját gyakorolva, figyelmes, gondos megkülönböztetésnek veti alá őket. Ehhez természetesen idő szükséges, nem szabad türelmetlenkednünk.

Látnunk kell tehát, hogy mind az egyszerű hívő, mind pedig az Egyház hierarchiája állandóan a megkülönböztetés feladata előtt áll, amit a Szentírás így fogalmaz meg: „Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e” (1Jn 4,1). Működnek körülöttünk és bennünk Isten angyalai, de tevékenykednek a sátán angyalai is. Meg kell tanulnunk a ráismerést, a Szentlélektől ajándékozott bizonyosság befogadását. Ez olykor rendkívüli formában történik, máskor köznapibb módon.

Egy protestáns lelkipásztornak nehézségei voltak a prédikálásban. Emberileg nem látta ennek okát. Gyülekezetével jó kapcsolata volt, az emberek szerették. Megkapta tőlük a szükséges anyagi támogatást is. És mégis, ahányszor a szónoki pulpitushoz lépett, valami fojtogató gátlást érzett. Nem tudott fölszabadultan beszélni. Mintha a pulpitus megbénította volna. Nem értette a dolgot, nem tudott belenyugodni. Az Úrhoz fordult; imádkozni és böjtölni kezdett, hogy kapjon világosságot. Hét napon keresztül folytatta. A hetedik napon a gyülekezeti terem emelvényén imádkozott, ott térdelt nem messze a pulpitustól. Négyszemközt volt az Úrral. Egyszer, amint fölemelte a tekintetét, úgy tűnt neki, hogy meghasadt a mennyezet. A tetőgerendán, pontosan a pulpitus fölött, mintha egy embernagyságú majom csimpasz-ko-dott volna. Megértette, hogy amit lát, nem anyagi, hanem szellemi valóság. A pulpitust egy démon tartotta kötelékben. Jézus nevében távozást parancsolt a tisztátalan léleknek. A nagy majom vonakodva engedelmeskedett, kiment a kapun, átfutott az utca másik oldalára, és eltűnt a Zöld Bungaló nevű mulatóban. Ennek nem várt folytatása lett: a mulató a következő nap estéjén leégett. Ám ettől a naptól kezdve könnyű volt prédikálni annál a pulpitusnál. Érezte ezt a lelkész, de érezték a hívek is, sőt amikor vendég prédikátor járt a gyülekezetben, ő is ugyanezt tapasztalta. A démoni befolyás ebben az esetben nem személyre, hanem helyre vonatkozott. A hét napon át imádkozó és böjtölő prédikátornak Isten a szellemek megkülönböztetésének rendkívüli karizmáját adta, amely látomásban nyilvánult meg. Ez kivételes, de előforduló eset. Az egyszerűbb formák jóval gyakoribbak.

Avilai Szent Teréz (1515-82) írja Önéletrajzában (38. fejezet):

Egy alkalommal, midőn a szentáldozáshoz járultam, lelki szemeimmel láttam – de tisztábban, mint ahogy a testiekkel észlelhettem volna – , két démont, rendkívül utálatos alakban, akik, úgy vettem észre, a szarvaikkal fogták körül annak a szerencsétlen papnak a torkát. Ugyanakkor láttam az én jó Uramat, abban az ő felséges alakjában, amelyről beszéltem, az ostya színében, amelyet azok a bűnös kezek nyújtottak felém; mert hiszen világos, hogy azok voltak; s én megértettem, hogy az a lélek a halálos bűn állapotában van. Milyen rettenetes dolog volt az, én jó Uram, látni ezt a Te szépségedet olyan utálatos alakok környezetében! Remegve és félve álltak ezek a démonok a színed előtt, s úgy láttam, hogy szívesen elmenekültek volna, ha Te elengeded őket. Annyira meg voltam zavarodva, hogy most sem tudom, miképpen tudtam megáldozni. Nagy félelem szállt meg, s úgy gondolkoztam, ez a látomás aligha van Istentől, mert Ő Szent Felsége mégsem engedhetné meg, hogy én lássam annak a léleknek szomorú állapotát. Azonban az Úr maga mondta nekem, hogy imádkozzam az illetőért, s hogy azért engedte meg nekem ezt a betekintést, mert azt akarta, hadd lássam, mekkora az ereje a konszekráló szavaknak; s hogy akármilyen elvetemült legyen is a pap, aki azokat kimondja, az Úr mégis lejön a színek alá; s hadd lássam az ő végtelen jóságát abban, hogy ellenségének kezeibe adja magát; szóval, hogy mindezt üdvös dolog tudni nekem is, meg másoknak is. Azt is megértettem belőle, mennyivel inkább kötelesek a papok jók lenni, mint akárki más; s hogy mily rettenetes dolog az, ha valaki ezt a legméltóságosabb Oltáriszentséget méltatlanul veszi magához; s hogy mennyire rabszolgája az ördögnek az a lélek, amely halálos bűn állapotában van. Mindez nagy lelki hasznomra volt, s alaposan megérttette velem azt, hogy mivel tartozom Istennek. Áldott legyen érte mindörökké!

Ez a sok szempontból tanulságos történet – melyben a démonok hatalma az ember fölött a halálos bűnben nyilvánul meg, nagyon valószínűen pszichikai behatolással egybekötve – a megkülönböztetésnek ugyanazt a rendkívüli, látomásban érvényesülő formáját mutatja, mint a protestáns prédikátor korábban elbeszélt története. Avilai Teréznek gyakran voltak ilyen látomásai, amelyekben Isten a képi fantáziát használta föl természetfölötti mondanivalójának közlésére. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a megkülönböztetés legtöbbször nem ezen a rendkívüli módon történik, hanem sokkal prózaibb, egyszerűbb eszközökkel. Arra is érdemes fölfigyelni, hogy a látomásban Isten mennyire használja a fantáziában már jelenlevő képeket: Teréz víziójában a démonoknak szarvaik vannak, ami egybeesik a hagyományos ördögábrázolással.

A megkülönböztetés egyszerűbb formáiban gyakran nyílt alkalmam gyönyörködni elektronikus levelezőlistámon, látva, ahogy a Szentléleknek ez az ajándéka hívő testvéreimben működik.

Egy mélyen hívő mérnök metsző világossággal feltárja egy apokaliptikus fenyegetés logikai inkorrektségét, hozzátéve: „Mindezeket elégségesnek tartom a megkülönböztetéshez”. Valóban, tökéletesen eleget mondott. A Szentlélek működik a hívő értelmen keresztül.

Egy egyetemista lány ugyanerről a prófétai figyelmeztetésről világosan érzékeli, hogy hiányzik belőle az isteni szeretet tényezője, csak félelmet ébreszt. Ez a nővérünk így mutatkozott be a listán: „Nem vagyok karizmatikus.” Valójában, anélkül, hogy gondolt volna erre, a lelkek megkülönböztetésének karizmáját gyakorolta, tiszta és meggyőző módon.

Egy igen szerény karizmatikus közösségvezető a többiek véleményét kéri egy, a bibliai hitet torz módon tálaló megnyilvánulásról, ezzel a megjegyzéssel: „Bennem furcsa érzéseket ébresztett. Valahogy az egész megközelítése sántít.” Ezek a furcsa érzések, a sántítás érzékelése a megkülönböztetés adományának intuitív jelentkezései. A torz eszmék démoni eredetűek.

Személyes tapasztalatom szerint a megkülönböztetés sokszor jelentkezik nagyon halvány, távolinak, gyöngének tűnő intuíció formájában. Így érzékeltem egy imaösszejövetelen a megtévesztés lelkének jelenlétét. Csak körülbelül egy hónap múlva derült ki teljes bizonyossággal, hogy valóban súlyos tévtanok voltak jelen a rendszeres résztvevők egy csoportjában (bővebben szóltam az esetről a démoni ellenállással kapcsolatban).

Az ilyen halvány intuíciókat óvatosan kell követni, mert lehetnek az emberi fantázia művei is, de mégis érdemes figyelembe venni őket, főképpen az egyéni imádságban, amivel nem okozunk zavart. Emlékszem egy imaösszejövetelre, amikor úgy tűnt nekem, hat tisztátalan lélek van jelen. Homályos alakokként jelentek meg fantáziámban. Magamban imádkozni kezdtem, hogy Jézus ereje semmisítse meg befolyásukat a jelenlevőkre. Képzeletemben sorra kidőltek, mint a kuglibábuk; egymás után öten. A hatodik állva maradt. Ismételten imádkoztam, hogy az Úr semmisítse meg a hatodik démon befolyását is, de mindvégig azt éreztem, hogy ezt az egyet nem tudom „kilőni”. Talán valaki a résztvevők közül olyan súlyosan egy téveszme vagy rossz szokás rabságában volt, hogy ez meghiúsította a szabadító imát. (Senkit se lehet szabaddá tenni akarata ellenére.) Az összejövetel ennek megfelelően alakult: a Szentlélek erőteljesen működött, de hiányzott az elemi átütő erő. Mindamellett a mai napig élek a gyanúval, hogy az egész csak az én képzelőerőm játéka volt. Ezzel a lehetőséggel mindig számolni kell, mert a Szentlélek működése az egyénben nem tévedhetetlen.

Elmondok még egy esetet. Boldog ember vagyok, Isten tenyerén hordoz. Ha fájdalmak, keserűségek érnek, általában huszonnégy órán belül fel tudom dolgozni azokat. Valamikor azonban ez nem volt így, és a szorongások, feszültségek, amelyek négy évtizeden át hatalmukban tartottak, még itt lapulnak tudattalanomban, s nem egyszer feltörnek. Néhány évvel ezelőtt egy este meglehetősen keserves lelkiállapotba kerültem. Másnap, fokozatosan evickélve kifelé az álom ködéből, e latin szavakkal ébredtem:

ORIGO ASCENDENTIBUS

Az egész úgy hatott rám, mint egy matematikai kifejezés. Origónak, kezdetnek hívják a koordináta-rendszer nullapontját; ascendens emelkedőt jelent, s számomra valami függvénytani vagy vektoralgebrai kifejezésnek tűnt; összefüggésükben nézve a szavakat, az origo alanyesetben van, az ascendentibus többes szám részesesetben, s az egész annyit jelent: kezdet emelkedőknek. Nem volt értelme. Elkönyveltem a félálom játékaként.

Azonban, míg más álmait lassan elfelejti az ember, ez a kifejezés vissza-visszatért fantáziámba, egészen addig, amíg lassan föl nem ismertem, hogy másképpen is le lehet fordítani. Az origo nemcsak főnév lehet, hanem ige is, méghozzá egyes szám első személy; az ascendentibus nemcsak részes eset lehet, hanem elöljárószó nélküli „-tól, -től” eset is (ablativus); így értelmezve a mondat ezt jelenti: „Felmenőktől származom.” És így már volt értelme.

Lehet, hogy Isten azt akarja tudatni velem: érzelmi problémám eredete valahol felmenőim, őseim életében van?

Csekély pszichológiai műveltségemmel úgy tudom, érzelmi sebeit saját személyes múltjában szerzi az ember, a magzatkortól kezdődően. Ha a probléma öröklött, aligha a génjeimmel érkezett; sokkal valószínűbb, hogy egy több nemzedéken át fönnálló démoni befolyást örököltem. A karizmatikus szerzők ezt lehetségesnek mondják. Az irodalomban szerepel olyan eset, amikor egy szabadkőműves nagyapától örökölt démon problémát okozott egy csecsemő táplálkozásában.

Attól kezdve nemcsak önmagamért imádkoztam, hogy belső konfliktusaimtól szabaduljak, hanem őseimért is, nevezetesen azért, akinek a problémát köszönhetem; megbocsátottam neki, és számára is bocsánatot kértem az Úrtól; miséztem is érte; közben pedig Jézus nevében parancsoltam a feszültséget okozó démonnak, hogy távozzék el tőlem.

Eltávozott? Szívesen olvasok drámai szabadulásokról szóló történeteket, és legszívesebben magam is ilyenről számolnék be, de hirtelen változást nem tapasztaltam. Az érzelmi probléma fokozatosan enyhül, olyan módon, hogy amikor felbukkan, mind kevésbé és kevésbé veszem a szívemre. Ma sem tudom bizonyossággal, valóban a megkülönböztetés adományát kaptam-e aznap reggel, vagy a fantáziám játszott velem, esetleg éppenséggel a démon tévesztett meg. De ha felmenőim valamelyike imáim és miséim révén hamarabb szabadul a tisztítótűztől, az mégiscsak jó dolog, és aligha lehet démoni befolyás gyümölcse.

Továbbadtam ezt a történetet, mert érdekes, és mert akármi is volt a helyzet az én esetemben, ez is lehet a megkülönböztetés egyik formája: Isten szavakat helyez a fantáziába. Nagyon határozottan kell azonban hozzátennem, hogy a képzelődésből származó álkinyilatkoztatásoknak és az ilyeneken éldelgő hisztérikusoknak se szeri, se száma. Szívesebben elfogadom, hogy magam is egy vagyok ezek közül, mint hogy végeérhetetlen nyavalygásaikat szent komolysággal hallgassam, és ezzel önámításukban bűnrészes legyek.

Mindebből látható, hogy a lelkek megkülönböztetése igen komoly feladat, amelyben sok bizonytalanságot kell legyőzni. Személy szerint általában érzékelem a hamis irányokat és a gonosz lélek jelenlétét, egy intuitív élményben, amely olyan, mintha valami eltorlaszolná Isten felé vivő utamat. De mindmáig nehézséget okoz számomra a démoni megszállottság és a pszichiátriai betegség elkülönítése. Nem igen láttam még megszállottsággal gyanúsítható személyt, aki ne hatott volna ideg- vagy elmebetegnek. Egy alkalommal egy fiatal férfi kérte segítségemet, aki erősen belebonyolódott a sátáni praktikákba, és olvasva az Interneten az exorcizmusról szóló írásaimat, föltételezte, hogy amiről írni tudok, azt meg is tudom csinálni. (Még szerencse, hogy nem a kör négyszögesítéséről írtam.) Ellenálltam, de olyan makacsul kitartott, hogy végül hajlandó voltam találkozni vele. A szerencsétlen teljesen elmebetegnek látszott, ám – amennyire egy laikusnak ki szabad mondania ezt az orvosi diagnózist – ténylegesen nem volt az. Kínnal beszélt, de amit mondott, az koherens és logikus volt. Nyilvánvalóan szörnyen szenvedett, így hát imádkoztam vele szabadulásért, azonban, bár némileg megkönnyebbült, éreztem, hogy ezzel nincs a dolognak vége. Nem is volt. Még sokáig zaklatott telefonhívásaival, csakhogy nem tudtam mélyebben belemenni az ügybe, mert nem volt képes tartani a megbeszélt időpontot, és ezzel lehetetlen helyzetbe hozott. Plébánosához utasítottam, aki ismerős volt a karizmatikus megújulással. A továbbiakról nincs tudomásom, így nem tudom, mennyire sikerült visszatérnie a normális életmenethez. Annyi bizonyos, hogy bár nem ítéltem pszichiátriai esetnek, megjelenése és viselkedése ennek gyanúját keltette. Más, hasonló esetekben még erősebb volt ez a benyomásom, és nem is álltam kötélnek, hogy szabadító imára vállalkozzam. MacNutt nem ajánlja a szabadító szolgálatot azoknak, akik nem tudják megkülönböztetni, hogy szabadításra vagy belső gyógyulásra van szükség. Gyóntatói szolgálatom keretében jómagam szívesen imádkozom mindkettőért, de egy ezen túlmenő szabadító szolgálat, úgy gondolom, nem hivatásom. Megcsodálom Smith Wigglesworth vagy Szent Padre Pio rendkívüli ajándékait, de én magam csak azon a területen mozgok biztosan, ahol az embereknek nemcsak a gondolkodása, hanem a viselkedése is tűrhetően koherens és logikus. „Mindenkinek saját ajándéka van Istentől” (1Kor 7,7). Tudok imádkozni a gonosz lelkek távozásáért, ahogy bármely keresztény tud, de ebből következik, hogy bármely keresztény is tud úgy imádkozni a gonosz lelkek távozásáért, ahogy én tudok. Démonűző „üléseket” nem vállalok.

Könyvemmel nem a démonhisztériát akarom táplálni, hanem igazi szabadságra segíteni testvéreimet. Mit is mond Urunk a hamis prófétákról? „A gyümölcseikről ismeritek fel őket ... A jó fa nem teremhet rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa nem teremhet jó gyümölcsöt” (Mt 7,16.18). Aligha volna jó gyümölcs, ha szaporítanánk a lelkibetegek számát azzal, hogy minden bolondból ördögöt űzünk. Olyan hiszteriko-karizmatikus szubkultúra kialakulását segítenénk ezzel elő, ahol Isten imádásának tiszta világossága helyett zavaros, démonjárta félhomály uralkodik. Ezt a szolgálatot ne tegyük meg az ördögnek.