Az ismeretlen a hegyen – Látni fogjátok a megnyílt eget – Kórházi éj – Láthatatlan, de valóságos – A szent és a profán határán – Ember, oroszlán, sas, bika – Mítosztalanítva – Numinózum – Reneszánsz visszaélés – A lyányok angyalok? – Félelmetes, gyönyörű és hatalmas – „Arcom a földhöz tapadt”

Az első világháború idején történt, 1916 tavaszán, a hadviselő Portugáliában.

Három gyerek vigyázott az állatokra a Cebeço hegyén. Hirtelen vakító fényt láttak keleti irányból a fák fölött. És ez a fény mintha valaki lett volna, egy emberalak, egy fiatal férfi alakja. Közeledett. Egy ifjú, áttetsző kristályból – de ez a kristály minden földi fényességnél csillogóbb volt. Ahogy egyre közelebb jött, a gyerekek mind tisztábban látták. Megdöbbenve, szótlanul szemlélték a tüneményt. A látogató egyszercsak ott volt előttük, és megszólalt:

– Ne féljetek, én a béke angyala vagyok!

A gyerekek elbűvölten álltak. A jelenség pedig hozzátette:

– Imádkozzatok velem együtt!

Azzal letérdelt, s leborulva homlokával érintette a földet. A gyerekek önkéntelenül utánozták. A titokzatos lény háromszor mondott el egy rövid imádságot, a gyerekek pedig ismételték. Látogatójuk elköszönt, és eltűnt szemük elől.

Megrendült, áhítatos, egészen sajátos atmoszféra maradt utána. A három gyerek sokáig ott maradt leborulva, és ismételte az ismeretlentől tanult imát. Mindenki más előtt ösztönösen hallgattak az egész látomásról.

Ez volt a híres fatimai jelenések bevezetése. A Szűzanya megjelenéseire egy évvel később került sor.

Mit gondoljunk erről a kristálylényről, aki angyalként mutatkozott be? Akik az angyalokat a tündérekkel helyezték egy kategóriába, szkeptikusan nézhetnek. Nem mesevilágba lépünk, ha efféle dolgokat komolyan veszünk?

Jézus mondja: „Látni fogjátok a megnyílt eget, s hogy az Isten angyalai föl- és leszállnak az Emberfia fölött” (Jn 1,51). Az angyalok nem testi lények, de valóságosak. Az Egyház vallja létezésüket, ünnepeket is szentel nekik. Egy-egy kivételes alkalommal látható alakban mutatkoznak, mint a fönti esetben is. Az idézett történet teljesen hiteles. A most következőt nem tudom hasonló módon garantálni, mert forrását ellenőrizni nincs módomban; de mint megtörténtet olvastam egy amerikai katolikus szerző könyvében, aki egy folyóiratból merítette.

Egy asszony leukémiás férjét ápolta a kórházban. Kimerültségében elaludt az ágy mellett ülve. Hajnali háromkor egy nővér azzal ébresztette föl, hogy Chris, a férje eltűnt.

Melissa nyomban fölugrott, és keresni kezdte Christ. A kórház kápolnájának üvegajtaján át két alakot látott. Benyitott. A férje volt az egyik.

– Itt vagy? Mindenütt kereslek. Hogy jöttél ide? Hogyhogy nem ébredtem föl, amikor kimásztál az ágyból, és araszolni kezdtél a járógépeddel? Hogy jöttél át a nővérpultok előtt? Egyikük se látott. Mi történt?

– Ó, én jól vagyok – mondta Chris mosolyogva.

A másik, aki a kápolnában állt, nem vett részt a társalgásban. Meghatározhatatlan korú, magas férfi volt, egyszerű, de nagyon csinos öltözékben. Nagyon világos bőre volt és átható világoskék szeme. Melissa úgy érezte: a férje nem akarja, hogy zavarja. Magára hagyta az idegennel.

Chris egy idő múlva visszatért a szobába. Már nem olyan volt, mint egy gyönge, reménytelen, kínlódó beteg. Arcán fény ragyogott, egész lénye reménységtől sugárzott.

– Ez az őrangyalom volt – mondta az asszonynak.

Melissa körüljárt a kórházban, és érdeklődött a titokzatos látogatóról. Senki se látta. A biztonsági őrök garantálták, hogy senki se jött be éjszaka a kórházba, és nem is távozott senki.

Chris békességben maradt, félelem és fájdalom nélkül. Fizikailag nem gyógyult meg. Imádkozva, bizalommal tért haza Istenhez két nap múlva. Az angyal látogatása erre készítette elő.

„Íme, elküldöm angyalomat, hogy előtted haladjon, őrizzen téged az úton, és bevigyen arra a helyre, amelyet neked szántam” (Kiv 23,20). Komolyan kell vennünk az Egyháznak azt a hitét, hogy láthatatlan, de valóságos szellemi lények kísérik földi életünket. A fenti történet, amennyiben hiteles, egy kivételes esetet örökít meg, amikor az angyal láthatóan megmutatkozott. Keresztény meggyőződésünket azonban nem a rendkívüli esetekre kell alapoznunk, hanem arra az alapelvre, hogy az érzékszerveinkkel befogadott világ csak egy része a teljes valóságnak, amelyben mozgunk. Isten és az ő angyalai láthatatlanok. Ugyanez áll a sötétség angyalaira is.

A Teremtés könyvében azt olvassuk, hogy miután az ember elveszítette eredeti ártatlanságát, el kellett hagynia az Éden kertjét, s azt most kerubok őrzik villogó lángpallossal (Ter 3,24). Nemrég a Halld Izrael (akkor még: Hagiosz) levelezőlistán egy testvérünk beszámolt szentföldi útjáról. Idegenvezetőjük meglehetősen visszaélt a zarándokok hiszékenységével, s többek között egész odáig ment, hogy az Édenkert helyét is megmutatta. Ez a naivságra való rájátszás, hiszen a paradicsom nem fizikai hely, hanem az emberiség bűnbeesés előtti állapota. Ha fizikai hely volna, az idegenvezetőnek a lángoló kardot tartó kerubokat is meg kellett volna mutatnia. Ilyen földrajzi hely természetesen nincs, és a kerubok sem láthatók. Mégis mély tartalma van a bibliai képnek: a keruboknak nevezett lények ott állnak a paradicsom és bukott világ, Isten szentsége és a profanizált teremtés határán. Ebben a funkcióban ismételten találkozunk velük. Jeruzsálemben, az ószövetségi templomban, a Szentek Szentjében két olajfából készült, aranyozott kerub őrzi az Örökkévaló szövetségének ládáját (1Kir 6,19-28). Az ószövetségi hit ugyan tudatosítja, hogy Isten mindenütt jelen van, a frigyláda mégis szimbóluma és záloga ennek a szent jelenlétnek, s a kerubok mintegy Isten megközelíthetetlen jelenlétének őrei. Innen az Istenhez intézett megszólítás, amivel a zsoltárokban találkozunk: „Aki a kerubok felett trónolsz” (Zsolt 80,2). Ami már a kerubokon is túl van, az végképp a szent, a más, a numinózus valóság, a transzcendencia. Erről van szó Aranyszájú Szent János liturgiájának gyönyörű Kerub-énekében, mely a profánból való kilépést fejezi ki: „Kik a kerubokat titkosan ábrázoljuk és az elevenítő Háromságnak háromszorszent éneket ajánlunk, tegyünk félre mostan minden földi gondot...” Ezért is kapja az angyalokról szóló munkám a Kerub címet. Kicsit belesünk az Édenkert kapuján, feltörjük a transzcendencia zárait, betekintünk az angyalok numinózus világába. Persze egy pillanatig se szabad megfeledkeznünk arról, hogy róluk szóló ismereteink mindig csak megközelítések, analógiák lesznek, de ezek az analóg ismeretek is lehetnek igazak és biztosak. És szükségünk is van rájuk, mert a paradicsom nem elkerített terület, de a pokol sem. A jó és rossz angyalok itt vannak körülöttünk.

Visszatérve a kerubokra, a zsidó Szentírás kerubjai alakjukban rokonságot mutatnak az asszír, babiloni, egyiptomi mitológia egyes figuráival, amelyekben az emberalakot oroszlán, sas, bika vonásai egészítik ki. Maga a héber „kerub” szó minden valószínűség szerint az akkád „karabu” (= áldani) ige igenévi származékával („karibu”) függ össze nyelvileg. Ezekiel próféta aprólékosan részletezett látomásaiban (1,4 kk.; 9,3; 10; 11,22) a keruboknak négy szárnya és azonkívül emberi keze, továbbá négy arca van (ember, oroszlán, bika, sas). Más látomásban, a templomfal faragványain, ahol minden kerub két pálma között áll, csak két arcuk van: ember- és oroszlánarc.

Minden kerubnak két arca volt:
emberi arca az egyik pálma felől,
és oroszlánarca a másik pálma felől.
(Ez 41,18-19)

Talán meglep bennünket, hogy mitológiai figurák, pogány kimérák jelennek meg az Ószövetségben. Elhamarkodott dolog volna azonban ebből azt a következtetést levonni, hogy az ószövetségi istenhit csak egyik az ókori kelet vallásai közül. Ellenkezőleg, az ószövetségi monoteizmus messze kiemelkedik a bálványimádó környezetből, a sok istenségben hívő pogányságból. Viszont örök emberi igyekezet a láthatatlan, következésképpen ábrázolhatatlan, képileg kifejezhetetlen valóságot valahogy mégiscsak kimondani, emberi eszközeinkkel látvánnyá fogalmazni, képbe, fába, kőbe, sőt aranyba foglalni. Az ószövetségben eredetileg minden ábrázolás tilos volt: „Ne készíts magadnak faragott képet, se hasonmást semmiről, ami fenn az égen vagy lenn a földön van, vagy a föld alatt, a vizekben lakik” (MTörv 5,8). Ám ez csak átmeneti előírás lehetett, pajzsul szolgált a bálványimádás közeli veszélye ellen; mint ahogy szárazság idején teljes tűzgyújtási tilalmat rendelnek el az erdőkben, még a tűzrakásra kijelölt helyeken is, mert közelről fenyeget az erdőtűz veszedelme. A tilalmat később föloldják. Maga a Szentírás is föloldja a teljes képalkotási tilalmat – a szent sátor elkészítésénél, a szentély kialakításának előírásaiban olvassuk:

Készíts két kerubot vert aranyból az engesztelőhely két szélére. Az egyik kerub az egyik oldalon legyen, a másik a másikon, úgyhogy az engesztelőhely mindkét oldalát befedjék, terjesszék ki szárnyukat, és borítsák be az engesztelőhelyet. Egymással szemben legyenek, és arcukkal az engesztelőhely felé forduljanak ... A bizonyság ládája felett levő két kerub közül szólok majd hozzád mindarról, amit általad Izrael fiainak parancsolok (Kiv 25,18-20.22).

Ezeknek a keruboknak csak egy arcuk van, kiterjesztett szárnyuk jelzi, hogy nem emberi lények. Mai templomainkban is gyakori az imádkozó angyalok ábrázolása a tabernákulum két oldalán, erre az ősi mintára. A kerubok funkciója itt is az, hogy mintegy őrt álljanak a Szentséges mellett, kiemeljék az Ő megjelenésének helyét az alacsonyabb rendű környezetből.

Az ábrázolás, a képi kifejezés, az érzékszervileg megragadható esztétikai megfogalmazás igénye magyarázza, hogy az ószövetségi szerzők fantáziájára hatottak a pogány ábrázolások. Egyetlen nép se hagyhatja teljesen figyelmen kívül kulturális környezetét. Az ószövetség azonban radikálisan mítosztalanítja a pogány kerub-ábrázolásokat. A pogány hitvilágban a kerub-figurák afféle alacsonyabbrendű istenségek, de a zsidóság minden kultuszt megtagad tőlük. A monoteizmusban kizárólag a transzcendens, teremtő Istent illeti meg imádás. A kerubok nem kapnak kultuszt, ellenkezőleg, arra szolgálnak, hogy az egyetlen igaz Isten kultuszát kiemeljék.

Az Újszövetségben a Jelenések könyve idézi fel Ezekiel négyarcú kerubjait, az Isten királyi széke körül álló négy élőlény formájában (Jel 4,6-8); ezeknek azonban nincs négy-négy arcuk, hanem egyenként van más és más arculatuk: egyikük oroszlánhoz, másikuk bikához, harmadikuk emberhez és a negyedik repülő sashoz hasonlít. Tudjuk, hogy a Szentírás alkalmazott értelmezésével ezeket a négy evangélium jelképének szoktuk tekinteni, de eredeti funkciójuk itt is az, hogy Isten megközelíthetetlen szentségét kiemeljék, elhatárolják a környezettől. A szöveg nem mondja őket keruboknak, sőt az a tény, hogy hat szárnyuk van, az Izajás prófétánál szereplő szeráfokkal rokonítja őket (Iz 6,2). Ezek a különbségek és átfedések azonban nem sokat számítanak. Meg kell értenünk, hogy az ábrázolhatatlan ábrázolásáról van szó, az emberi fantázia olyan csúcsteljesítményeiről, amelyek valamiképpen érzékeltetni akarják a szent és profán közötti különbséget. Nem a részletek fontosak; az angyaloknak nincs formájuk, mert nem testi lények. De sugározzák a numinózumot, a vallási értéket, Istennek és az ő szférájának felfoghatatlan másságát, és az emberi képzelet ezt a sugárzást próbálja megidézni, amikor dadogó szavakkal és botladozó képekkel kifejezi őket.

Az Ószövetség nem hívja a kerubokat angyaloknak, de ha „angyal” a gyűjtőneve az embernél magasabbrendű teremtményeknek, egyszerűen nem nevezhetjük őket másképp. Már a zsidó apologetika is így jár el, a kereszténységben pedig ez már magától értődőnek számít. A kerub és minden angyal szellemi lény, magasabbrendű az embernél, de nem középlény Isten és az ember között, hanem teremtmény, mint az ember. Igazán elképzelni az angyalt nem tudjuk, és ha fantáziánk mégis jogait követeli, valahogy ki kell fejeznünk magasabbrendűségét, Isten másságát tükröző numinózus jellegét. Ezt leggyakrabban úgy oldják meg, hogy emberalakot rajzolnak szárnyakkal. Nem kifogásolhatjuk ezt, hiszen már az ószövetségi szentély kerub-ábrázolásai is ezt az utat járják. De ügyelnünk kell, nehogy angyalaink összetéveszthetők legyenek a mesealakokkal, a tündérekkel.

Ebből a szempontból súlyosan kifogásolható az angyalok női alakban való ábrázolása. A képzőművészetben ez a reneszánsz festőművészet fejleménye, amely a művészet elvilágiasodását jelzi. A festők szép nőket akartak festeni, az egyházi megrendelésre készült képeken erre az angyalok adtak ürügyet nekik. Ezért írhatja Babits:

Sok barna ifjú angyalok
lázlángú szeme andalog
Botticellinél vágyparáznán...
(Pictor Ignotus)

Az angyalok női ábrázolása azonban biblikusan nem indokolt. A héber nyelvben a „malak” (küldött), a görögben az „angelosz” (hírnök) szó jelzi az angyalt; mindkettő hímnemű. A bibliai angyalnevek (Mikael, Gabriel, Rafael) férfinevek. Ugyancsak hímnemű a „kerub” szó is. Persze az angyaloknak, mint tisztán szellemi lényeknek, egyáltalán nincs nemük, következésképpen nem is férfiak. A hímnemű nyelvtani alak a Bibliában azért elkerülhetetlen, mert az angyalok szoros kapcsolatban állnak Istennel, Isten neve pedig hímnemű. Nem mintha a bibliai istenkép biológiai vonásokat tartalmazna! Hanem mert az erő és hatalom kifejezése a héberben a nyelvtani hímnemhez kötődik. Hatalmas, erős valóságok, mint akár maga Isten, akár pedig Isten küldöttei vagy trónállói, a héber nyelvben kizárólag hímneműek lehetnek.

Az angyalok elnőiesítése beviszi a szex-motívumot egy olyan területre, ahol a megrendült áhítatnak el kellene hallgattatnia minden testiséget. Ismeretes az operett-dal: „A lyányok, a lyányok, a lyányok angyalok, a férfiakkal csak komédiáznak...” Nos, a hiteles angyalok nem „lyányok”, és nem a komédiázás atmoszférája veszi körül őket. Már eltűnt, de sokáig látható volt a pesti aluljárókban egy plakát, amelynek felirata ez volt: „Angyali érintés”. Fogalmam sincs, mit is reklámozott. Az angyali érintés kifejezése mindenesetre fölöttébb kétes ízlésre vallott: a reklám egy karcsú hölgyet ábrázolt, amint bikiniben ül a felhők alatt. Ha tervezőjét csakugyan megérintette volna egy angyal, azt hiszem, olyasmit érzett volna, mint az áramütés, és nem bírt volna tovább dolgozni a képen.

Amikor a Bécsi úton laktam, ablakaimból láttam az elhaladó villamosokat, s karácsony közeledtével a rajtuk lévő reklámtáblákat, pufók, profán gyermekangyalokkal. Akkor írtam a „Nem ismerek az angyalokra” című verset.

Nem tudják, milyenek az angyalok!
Szárnyas bébiket, amoretteket,
csinibabákat rajzolnak. Az angyal
félelmetes, gyönyörű és hatalmas
tűzkristály-lénye messze túlesik
képzeletük határán. Azt a hangot
sem ismerik, mely halkan szól naponta
s határozottan: „Ezt tedd”, „Erre menj.”
Mit tudnak az eksztatikus szeráfok
rajongásáról, a Triszágion
küszöbrázó kiáltásáról, omló
lavinájáról, a túláradó
hömpölygésről, mely Istenbe temet?
A templomtornyok angyalát se sejtik,
sem a szentélyek trónállóit, ezret
meg ezret; vagy a fényt, amelyben úsznak!
(És őt se, ki e verset velem írva
lángol, mint a szépszégszomj krátere.)

Igen, lehetséges kapcsolat az angyalokkal; még bizalmas kapcsolat is. De ez nem játék. Nem jöhet létre megrendülés nélkül.

Dániel könyvében, amikor a próféta találkozik Gábriel angyallal, ezt olvassuk:

Felemeltem szememet, és íme, egy gyolcsruhába öltözött férfit láttam. A derekát színarany övezte, teste olyan volt, mint a krizolit, az arca mint a villám fénye, a szeme mint az égő tűz, a karja és a lábszára, mint a ragyogó érc, s a szavának hangja olyan, mint a sokaság hangja. ... Erő nem maradt bennem, az arcom elváltozott, elbágyadtam, és minden erőm odalett. Mikor pedig szavának hangját hallottam, ennek hallatára rémülten arcra estem, és arcom a földhöz tapadt (Dán 10,5-6.8-9).

Ez – igen. Ez – angyal.