Szellemi valóság

Szent Mihály kardja és a hackerek – A racionalizmus babonája – Az angyalok az univerzum eszmei vázát hordozzák – A tigris beszél – Kínai fodrásznő, ollóját csattogtatva – Babonás spanyolok? – Szellemi alany: személyes lény – Minden testi dolgot az angyalok irányítanak – Angyal-mitológia – Az angyalok Istenről szólnak

A Vatikán weblapja egyike a Világháló leglátogatottabb helyeinek. A vatikáni internetes szerver az Apostoli Palotában helyezkedik el, négy emelettel a pápa lakosztálya alatt. A három fő szervergép közül az egyik Szent Mihály, a másik Szent Gábriel, a harmadik Szent Ráfael arkangyal nevét viseli. A Szent Mihály számítógép a hozzáféréseket szabályozza, ez védi a rendszert a hackerekkel szemben. Gábriel főangyal annak a komputernek adta a nevét, amelyik a külvilággal kommunikál. A Ráfaelról elnevezett gép a Vatikáni Múzeumhoz kapcsolódó szövegeket és grafikákat tárolja, továbbá klippeket a Vatikáni Rádió műsorából.

A Vatikán Internet-irodájának technikai igazgatója, Judith Zoebelein nővér, 2004 karácsonyán így nyilatkozott:

„Nagy szükségünk van az arkangyalok nyújtotta különleges védelemre. A Vatikán weboldalát ma már naponta 10 millió érdeklődő keresi fel. De számítógépes rendszerünkbe eddig egyetlen vírusnak sem sikerült betörnie.”

Nem tudom, azóta is fennáll-e ez a boldog állapot, de a nyilatkozat nyomán feltehető egy kérdés. Lehet-e köze a számítógépek – alapjaiban fizikailag determinált – működéséhez az angyalok befolyásának? Vajon a sárkánnyal küzdő Szent Mihály kardja csakugyan lesújthat a hackerekre is? Természetesen senki sem gondolja azt, hogy az arkangyalok pártfogása fölöslegessé teszi az emberi törődést, a víruspajzsok és tűzfalak használatát. Judith nővér és munkatársai bizonyára jól végzik munkájukat. A kérdés azonban az: védelmezhetik és irányíthatják-e a szent angyalok magukat a gépeket? Vagy voltaképpen csak a géppel foglalkozó embert védelmezik és irányítják, és így csak közvetve férnek hozzá a géphez, a dolgok fizikai oldalához?

Racionalista korunk az utóbbi válaszra hajlamos. Az anyagot a maga törvényeivel zárt világnak fogja föl, s még akinek világnézete megengedi is, hogy higgyen az angyalok létezésében, ráadásnak tekinti őket az anyagi univerzumhoz képest, és a fizikai törvényeket tőlük függetlennek gondolja el. Ez a szemlélet azonban megalapozatlan és korlátolt. Szeretnék nagyon világosan beszélni. A racionalizmus babona, önkényes elképzelés. A most következőkben az obligát racionalista világszemlélettől radikálisan különböző képet vázolok föl az angyalok szerepéről. Az angyalok hordozzák a fizikai világ alapjait, szellemi vázát. Mint Aquinói Szent Tamás, az angyali doktor mondja: „Omnia materialia in ipsis angelis praeexistunt”: minden anyagi dolog már előbb létezett magukban az angyalokban. Nemcsak az ember, hanem az embertől függetlenül létező anyagi univerzum is eszmehordozó, a benne érvényesülő eszméket az ember csak fölismeri és tanulja, de nem önmagából meríti. Az embertől független eszmei valóság hordozó alanyai az angyalok.

A racionalista megveti a primitív embert a maga mágikus világképével. A mágiát, hamis numinózumaival, a hívőnek is el kell vetnie, ez tény. Az is tény, hogy hálásnak kell lennünk Isten ajándékáért, a rációért, s nagyra kell értékelnünk az emberi értelem vívmányait. Ugyanakkor azonban a primitív kultúrák intuitív értékeit sem szabad lebecsülnünk. A primitív embernek olyan szellemi élményei vannak, amelyek nehezen fogalmazhatók át a mi nyelvünkre, mégis hitelesek lehetnek. Amikor természeti népek magától értődően beszélnek jó és rossz szellemekről, amelyek valóságát nem kikövetkeztetik, de érzékelik, ez nem egyszerűen azért van, mert nem ismerik a jelenségek tudományos magyarázatát. Amit Aquinói Szent Tamás filozofikus nyelven megfogalmazott, azt ők talán mitologikus nyelven, de nem alap nélkül adják elő: a természetnek szellemi dimenziója van.

Nagy élvezettel olvastam Bruce Olson „Bruchko” c. könyvét, amelyben a szerző azt beszéli el, hogyan ment el fiatal keresztényként egy olyan dél-amerikai indián törzshöz, amely mindaddig elzárkózott a civilizáció elől. Ebben a könyvben fordul elő a meglepő esemény, amikor egy fiatal indián azzal tér haza a dzsungelből, hogy a tigris beszélt. Ezen két okból is elcsodálkoztam, egyrészt mert a tigrisek nem tudnak beszélni (hacsak nem a Micimackó Tigriséről van szó), másrészt, mert Amerikában nincs tigris. Tigrisek kizárólag Ázsiában élnek. Az utóbbi rejtély hamarabb megoldódott: utána néztem a szótárban, az amerikaiak a jaguárt hívják tigrisnek. A másik rejtély, hogy milyen módon kommunikáltak az indiánok a jaguárral, a szerző számára sem vált világossá. Magam úgy tudom értelmezni, hogy a vadállat a szokásostól lényegesen eltérő hangokat adott ki, és ez a benszülöttek tapasztalatában rosszat jelentett. A könyvben a törzsfőnök kimegy a dzsungelbe, „beszél a tigrissel”, és azzal tér haza, hogy a jól értesült ragadozó szerint a szellemek aznap éjjel kijönnek a sziklából, megtámadják a falut, és mindenkit megölnek. Az indiánok éjszaka nem tudnak aludni, függőágyukban fekve hangosan kántálnak, hogy elűzzék a gonosz szellemeket. Van azonban már köztük egy megtért indián, aki Jézusról kántál. Jézus megvédi a falut, a szellemek nem tudnak ártani senkinek. Az esemény nagy benyomást tesz a törzsre, az indiánok tömegesen térnek meg Jézushoz.

A racionalista minderre azt mondja, hogy a benszülöttek babonásak, a jaguár „beszéde” nem jelentett semmit, a félelmek alaptalanok voltak, és akkor se történt volna semmi baj, ha nincs olyan az indiánok között, aki Jézusról énekel. Csakhogy itt a racionalista az, aki babonás előítéleteknek hódol, és nem az indiánok. A törzsnek tapasztalata van arról, hogy amikor „a szellemek előjönnek a sziklákból”, egy vagy több embert másnap reggel holtan találnak függőágyában. Megtörtént esetekre hivatkoznak; két hónapja egy másik faluban heten haltak meg így. Ezt teljesen komolyan mondják, s nincs más választásunk, mint hazugnak bélyegezni a szerzőt vagy az indiánokat (amihez véleményem szerint semmi jogunk nincs), vagy pedig elfogadni, hogy bármi módon is, de tényleg fenyegette őket veszély, amit a jaguár megérzett, s amitől Jézus megóvta őket. A veszély természetére nézve nem kockáztatok meg feltevéseket, de ha úgy képzeljük, hogy a démonok nem tudnak ölni, gondoljunk Tóbiás könyvére, ahol egy Azmódeus nevű gonosz szellem sorra megöli Sára hét férjét a nászéjszakán (Tób 3,7-8). A Tóbiás-könyv nem szigorúan történeti jellegű, de a benne foglalt tanítást komolyan kell vennünk. A gonosz lelkek által okozott fizikai ártalmakról még részletesen kell beszélnünk később.

Ha félretesszük a racionalista gőgöt és komolyan vesszük a mienktől eltérő kultúrák üzenetét, nem tagadhatjuk, hogy talán mitológiával keverve, de egy tényleges intuitív ismeret működik náluk a szellemi valóságra nézve. Emlékszem Agnes Sanford egy könyvére, amelyben egy kis kínai fodrásznő, ollóját csattogtatva, azt mondja neki: „Mi, keletiek, látjuk a szellemeket!” A keresztény hagyomány is tud olyanokról, akik látták az angyalokat, az pedig egyáltalán nem ritka, hogy valamilyen intuitív érzékelés föltárja a szellemi jelenlétet, nyomasztó súlyként vagy éppen bűzként az ártó szellemekét, könnyűségként és jó illatként a jó angyalokét. Úgy gondolom, nincs mit botránkoznunk azon, hogy Bruchko indiánjai a jaguár „beszédéből” érvényes szellemi üzenetet olvastak ki.
Olvastam ezt a tréfát a spanyolokról:

„Nem hiszek szellemekben – mondják a felvilágosult spanyolok – , de létezni léteznek.”

A poén nyilván az, hogy milyen babonásak a spanyolok. Hogy ez így van-e, nem tudom; a vicc jó. De miért babona szellemi lényekben hinni? Azt az emberi közmeggyőződést, hogy az univerzumban és az emberi életben jó és rossz szellemek működnek, csak a racionalizmus babonája halványította el. Az ember állandóan találkozik olyan nem-anyagi, nem-matematizálható valóságokkal, amelyeknek nem ő maga a forrása, csak felfedezi őket. Aki tagadja a szellemek valóságát, igazában csak más nevet ad nekik. A 19. század, az ateizmus virágkora, „felvilágosodás”, „haladás”, „szabadság”, „racionalitás” néven hódolt olyan szellemi tényezők előtt, amelyek akkor eluralkodtak az emberi gondolkodáson, hogy aztán egy évszázaddal később átadják helyüket másfajta, irracionális tényezőknek, a „proletárdiktatúra”, a „faj”, majd a „New Age”, az „ufológia”, a „tudat lehetőségeinek kiterjesztése” és más címszavak alatt futó szellemi tartalmaknak. Az ilyen eszmék nem maradnak elvontak; igen konkrétan végigsöpörnek az emberiségen, és halottakat hagynak maguk után. Tagadhatatlan a tény, hogy mihelyt az ember kétségbe vonja a jó és rossz szellemek létezését, mindjárt elkezd hinni olyan szellemi valóságokban, amelyeket saját vívmányainak, ősi bölcsességnek vagy éppen más bolygókról érkezett információknak képzel, de valójában bálványként kezel. A primitív ember őszintébb, amikor azt mondja: „Ott, a sziklában laknak a szellemek.” Nem állítom, hogy a primitív ember sosem babonás; de állítom, hogy a racionalista mindig babonás. Mítoszt csinál az emberi értelemből.

Babona? Mi az voltaképpen? A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint „a babona a vallás torz eltúlzása”. Babonás az, aki olyan vallási értéket tulajdonít valaminek, amivel a dolog a valóságban nem rendelkezik. Más szóval: a babona a numinózum önkényes kiterjesztése.

A numen latin főnév istenséget, isteni jellegű valóságot jelent. Ebből képzett melléknévvel numinózus az, ami az istenséggel kapcsolatos, amiben isteni erő vagy jelleg észlelhető. A melléknévből visszaképzett főnévvel numinózum az a valóság, amiben a sajátos vallási jelleg megvan, ami az istenivel kapcsolatos. A numinózum félelmetesen, titokzatosan más, elütő a hétköznapi profán valóságtól, fölötte áll annak, ugyanakkor megszólítja és vonzza azt.

Mármost: ha valaki szent borzongással olvassa a minden alapot nélkülöző, szégyenletesen légbőlkapott ufó-históriákat, babonás, éppúgy, mint a nagy francia forradalom volt, amikor az Ész istennőjét a Notre Dame oltárára állította, megszemélyesítve egy kétes erkölcsű színésznőben – mindkettő a numinózum önkényes kiterjesztése. Ha viszont valaki azt mondja, hogy az univerzumot angyalok irányítják, nem mond ki többet, mint azt az egyszerű tényt, hogy a természetben és a történelemben eszmék valósulnak meg, és ezek, mint minden eszme, szellemi alanyokhoz tartoznak. Amennyiben ezek a szellemi alanyok közelebb állnak a teremtés titkához, mint az ember, akkor a végső Numinózumra, Istenre utaló jellegük van. Létezésüket vallani nem önkényes kiterjesztése a numinózumnak, hanem felfedezése ott, ahol valóban jelen van. Szellemekben hinni nem babona.

Értsük meg jól a dolgot. Az eszmék szellemi természetűek. Ahol az általunk érzékelt létező valóságban eszméket fedezünk föl, ott egyszerre van dolgunk érzékelhető tényekkel és szellemi tényekkel. Az érzékelhető tények alanya (amit jellemeznek, amiben fennállnak) valamilyen anyagi alany, a szellemi tények alanya valamilyen szellemi alany. Anyagi alany kizárólag anyagi adottságokat hordozhat. A szellem több az anyagnál, anyagi alany nem hordozhat szellemi járulékot, elégtelen hozzá. Ha egy jellemvonás, egy járulék szellemi természetű, az őt hordozó alany (szubsztancia) is szükségképpen szellemi természetű.

Ez a szellemi alany vagy egységet alkot az anyaggal, és ilyenkor embernek nevezzük, vagy pedig nem alkot egységet vele, anyagtól független szellem, és akkor jogunk van angyalnak nevezni. Mármost ami az embert illeti, eszméit az érzékelésből absztrakcióval alkotja meg; ezek az eszmék csak kibontják az érzékelhető valóságból, ami már benne volt. Az ember ezeket az eszméket nem létrehozza, csak fölfedezi, mint Arkhimédész a súlycsökkenés elvét, vagy Maxwell az elektromosságtan egyenleteit. Ezek az eszmék az emberben csak másodlagosan jelennek meg; elsődleges alanyuk nem lehet az ember, hanem az anyaggal egységet nem alkotó szellemi alany, amelyet angyalnak neveztünk.

Vagyis: pusztán az a tény, hogy a bennünket körülvevő valóságnak nemcsak érzékelhető, hanem eszmei oldala is van, igazolja az angyalok létezését. Vigyázzunk, nem az eszmék az angyalok; az angyalok az eszméket hordozó szellemi alanyok. Mivel pedig a szellemi alanyt egyetlen szóval személynek nevezzük, ebből az is következik, hogy az angyalok (akár jók, akár rosszak) személyes lények.

Ez a bizonyítás elfogadható vagy elutasítható a katolikus hit határain belül. Amennyiben azonban valaki belátja érvényességét, az angyalok és a fizikai világ kapcsolatának új szemléletére jut. Az angyalok nemcsak itt-ott avatkoznak be kivételesen a fizikai világba, hanem állandóan képviselik annak eszmei dimenzióját. Az egyházi íróknál ismert gondolat ez, amely csak az újkorban került háttérbe. Athénagorasz (2. sz.) szerint „Isten, Igéjének közvetítésével, besorolja és elrendezi az angyalokat, hogy elfoglalják az elemeket, az eget, a világot és azt, ami benne van”. Órigenész (3. sz.) azt mondja, hogy az angyalok „a négy elem élén állnak”, a csillagvilágot, a meteorokat, a növényeket és az állatokat irányítják. Aquinói Szent Tamás (13. sz.) szerint „omnia corporalia reguntur per angelos”, vagyis: „Minden testi dolgot az angyalok irányítanak”. És hozzáteszi: „Ezt nem csupán a szent tanítók állítják, hanem minden filozófus is, aki elismeri a nem-testi valóságok létezését”. Elsősorban nyilvánvalóan Arisztotelészre gondol, aki nagy szerepet tulajdonít az univerzumot kormányzó intelligenciáknak. De a jó és rossz szellemek létezése és szerepe egész az újkorig zavartalan közmeggyőződés minden népnél, és számunkra is meggyőzően föltárul, ha vesszük a bátorságot, és megszabadulunk a technika korának szemléleti egyoldalúságaitól.

Én ezt a gondolatmenetet, bár merőben filozófiai jellegű és önmagában nem kötelező a katolikus hívőre nézve, rendkívül fontosnak tartom. Szemben az elterjedt felfogással, amely szerint az angyalok létezése csak a kinyilatkoztatásból igazolható, jómagam a másik teológiai véleményt vallom és védem: a tiszta szellemi teremtmények létezése a tapasztalati valóságból a természetes emberi ész világánál egzakt módon bizonyítható. Ez ugyan kisebbségi álláspont, de igen jó társaságban vagyok vele, Karl Rahner, Jean Danielou, Aquinói Szent Tamás társaságában. Ennek a gondolatmenetnek fényében meg fogjuk látni az angyalok szerepét a hétköznapi életben, nem csupán azokban az eseményekben, amelyeknek a fizikai vagy pszichikai világban nincs elégséges létesítő oka (vagyis amelyek csodás természetűek), hanem a természet működéseiben, a történelem eseményeiben és áramlataiban, életünk hétköznapi alakulásában is. Meg fogjuk érteni, hogy a Vatikán szervergépeinek működését igenis irányíthatják a szent arkangyalok, nem csupán az őket kezelő embereken keresztül, hanem fizikai működésükben is. Ez nem változtat a determinisztikus adottságokon, hanem azok szellemi dimenzióját jelenti. A képletek mögött nem személytelen üresség ásít, hanem személyes szabadság ragyog.

Itt el kell határolnunk magunkat két tévedéstől. Az egyik szerint az angyalok nem külön személyek, hanem csak az emberi történelem szellemi tendenciái. A következő fejezetben látni fogjuk, hogy ez a gondolat ellenkezik a hittel. A jó és rossz angyalok nem egyszerűen szellemi tendenciák, hanem e tendenciák hordozó alanyai, márpedig a szellemi alany személy. Nem ugyanazon a módon személy, persze, mint az ember. A mitologikus elképzelésektől el kell szakadnunk. De vissza kell utasítanunk az angyalok racionalista lefokozását is.

A másik tévedés a divatos angyal-mitológia. A New Age források mindent tudni vélnek az angyalokról, és állítólagos tudásukat bárminemű bizonyítás nélkül tálalják. Ez olyan öncélú angyal-kultuszhoz vezet, ami teljes mértékben ellentétes a kinyilatkoztatással. A Biblia angyalai állandóan rajongva imádják Istent, el vannak telve Teremtőjük lényének nagyszerűségétől, egész valójukkal őrá irányulnak. Ezt próbálja kifejezni Angyalok éneke c. versem.

Tulajdonképpen nem az angyalokról szól. Istenről szól.

Az angyalok Istenről szólnak.

Íme a vers:

Az Ámulatosnak, a Rabulejtően-Szépnek,
a Váratlanul-Többnek, a Tömjénvarázsnak, a Lángzuhatagnak,
a Mindenfelől-Forrásnak, a Túlemelkedőnek, a Kitártnak,
a Gyönyörűség-Viharnak, a Toronytajték-Táncnak, a Szívszaggatóan-Egyetlennek,
az Örvendetesnek, a Vakítónak, a Nevetőnek, a Szentnek,
a Robbanás-Tömörnek, az Életnek, a Süvítő Sasnak, a Csillagörvény-Óceánnak,
a Világválasznak, a Kráternásznak, a Bőségszimfóniának,
a Túláradóan-Tavaszodónak, a Ragyogásban-Érkezőnek, a Valószínűtlenül-Jónak,
a Lebegően-Kedvesnek, az Édességben-Szédítőnek, a Száguldásban-Megnyugvónak,
az Ékesen-Játszónak, a Drágakő-Véráramnak, a Fénylő Éjszakának,
a Holdudvar-Árnyékolónak, a Csönd-Kiáltónak, a Feneketlen Kútnak,
az Abszolútnak, a Tűzbe-Merítőnek, az Elviselhetetlenül Szabadnak,
a Boldognak, a Találkozásnak, a Nagy Szimmetria Meghaladójának,
a Bölcsesség-Lobogásnak, a Sziromélénknek, a Zuhanás-Virrasztónak,
az Egyszerűnek, a Másnak, az Alfának, az Ómegának
dicsőség, áldás, magasztalás és hódolat mindörökké,
imádás, himnusz, rajongás és extatikus tánc mindörökké,
mert Ő AZ.