Kérdezünk

Elmebaj és megszállottság – Démonok a neurózisban – Három esetleírás –
Miért nem folytatok szabadító szolgálatot? – Szabadítás a gyóntatószékben –
Mit tudnak az angyalok? – Gyilkos tinédzserek – A megszállottság és a halálos bűn

Áttekintettük az emberi testre és pszichére gyakorolt démoni befolyás fokozatait. Tegyük föl most a kérdést: milyen kapcsolat van az emberi psziché megbetegedései és a démoni befolyás között?

Világosan kell látni, hogy az idegrendszer, a központi idegrendszer is, testi szerv, amely éppúgy meghibásodhat funkcióiban vagy állományában, mint a tüdő vagy a vese. Az agy zavarai zavart idézhetnek elő a gondolkodásban, beszédben, viselkedésben, anélkül, hogy ez szükségszerűen közvetlen démoni befolyást jelentene. Másrészt azonban a pszichiátriai jellegű megbetegedés nem is zárja ki a démoni jelenlétet. Járhat a kettő együtt. Sőt, valamilyen kapcsolat, megfelelés is megállapítható a kettő között. Az idegrendszeri problémák utat készíthetnek a démoni behatoláshoz, a démoni befolyás okozta zavarok pedig pszichiátriai formában rögzülhetnek.

Elvileg tehát lehetséges a) megszállottság elmebaj nélkül, b) elmebaj megszállottság nélkül, c) megszállottsággal párosuló elmebaj. A teljes megszállottság (birtokbavétel, possessio) valószínűleg szükségképpen magával hozza az elmebaj diagnózisát is, hiszen az eredeti személyiség ilyenkor annyira háttérbe szorul, hogy a logikus gondolkodás ki van zárva. Az időszakosan megnyilvánuló megszállottság (elnyomás, oppressio) azonban meghagyhatja a normális agyfunkciók képességét.

Mindig mérlegelni kell, nem pusztán elmebajjal van-e dolgunk. Az exorcizmus szertartáskönyve fölhívja az exorcista figyelmét, hogy „ne egykönnyen véljen démontól megszállottnak valakit, aki valamilyen betegségben, különösen pszichikai jellegűben, szenved” (Prænotanda 14.). Indokolt esetben lehetőség szerint igénybe kell venni a lelki dolgok iránt érzékkel bíró orvos vagy pszichiáter segítségét is (uo. 17.).

Hasonló a helyzet az enyhébb démoni behatolás és a neurotikus megbetegedés viszonyával. A múltkor említett, Carlnak nevezett fiatalember önkielégítési kényszere pszichiátriailag leírható kényszerneurózisként is. Az a tény, hogy a szabadulás csak fokozatosan következett be, arra utal, hogy a démon már kiépítette támaszpontját a pszichében, vagyis a kényszerneurózis kialakulóban volt. Ugyanakkor, mivel a szabadulás mégis viszonylag hamar megtörtént, állíthatjuk, hogy súlyos kényszerneurózisról valószínűleg nem volt szó, mert az sokkal makacsabbul viselkedett volna.

Gyakori az ilyen kapcsolat az aggályos lelkiismeretűeknél. Magas igényszintű, szorongásra hajlamos személyiségeknél igen könnyen kialakulnak olyan indokolatlan félelmek, hogy ártatlan dolgokkal halálos bűnt követtek el, nem jól gyóntak, el fognak kárhozni. Ezek mögött – közelebbről vagy távolabbról – ott szerepel a pszichés gyöngeséget kihasználó démoni hatalom, a félelem és az elvetettség lelke. Az aggályosnak szüksége van a démont távol tartó természetfölötti eszközökre (imádságra, szentgyónásra, szentáldozásra – nem exorcizmusra), de szüksége van a pszichés funkciókat helyes mederbe terelő, világos, határozott és tekintéllyel történő tanácsadásra is, amire alkalmas gyóntató a legilletékesebb személy. A kényszerneurózis súlyosabb eseteiben elkerülhetetlen lehet az orvosi beavatkozás is.

A pszichikai és szellemi ártalmak viszonyának szemléltetésére három esetet írok le személyes tapasztalatomból. Mindháromnak szereplője 20 és 30 év közötti, itt fiktív néven említett személy.

Tányát azzal hozták el hozzám, hogy imádkozzam szabadulásért, mert démoni támadások áldozata. Színesen leírta nekem, hogyan támadják meg a démonok, milyen ívben röpülnek, hogy néznek ki. Mivel nem vagyok szakember, nem mondhattam ki diagnózist, de az volt a benyomásom, hogy skizofrén kényszerképzetekkel van dolgom. Nem vállaltam az imádkozást, hanem felszólítottam a hozzátartozókat, hogy forduljanak pszichiáterhez. Egyáltalán nem tartottam kizártnak a démoni befolyást, de felelőtlenség lett volna tisztán lelki szinten kezelni egy nyilvánvalóan orvosi problémát. Azt a rendkívüli karizmát pedig, amely egy elmebetegséget imával képes meggyógyítani, még soha nem tapasztaltam magamon, és igazán elbizakodottság lett volna feltételezni, hogy most hirtelen fel fog lépni. „Senki se gondoljon magáról kelleténél többet; hanem józanul gondolkodjék, mindenki a hit mértéke szerint, amelyet Isten juttatott neki” (Róm 12,3).

Tivadar múltja sötét volt, tekintete szintén. Ő is leírta, hogyan marcangolják a démonok, egyik a beleit, másik a szívét. De ez valahogy hitelesen hangzott. Tivadar nem látszott elmebetegnek. Imádság közben, miután hajlandó volt ellene mondani a sátánnak és Jézus Krisztust befogadni életébe, a démonok elhagyták, a bántalmazás megszűnt, a fiú megkönnyebbült, arca felderült. Keresztény életet kezdett.

Tamara is kínzó képzetekkel bajlódott. Gondolkodása tiszta volt, mégis szemmel láthatóak voltak rajta a pszichopátia jelei. Mivel azonban az orvosi kezelést nem utasította vissza, helyesen vagy helytelenül hajlandó voltam kérésére imádkozni vele. Úgy ítéltem meg, hogy problémái részben démoni eredetűek, és így az imádság – ha nem is egy csapásra, de fokozatosan, lépésről lépésre – elő fogja segíteni állapotának javulását. Mivel két alkalom után elmaradt és nem jött többet, beavatkozásom valószínűleg nem járt eredménnyel.

Ez a tapasztalat megerősített abban, hogy öndiagnosztizáló szabadulás-kérőkkel a gyóntatószéken kívül ne foglalkozzam; ezek egyszerűen képtelenek megfogadni a tanácsokat, és imádkozóról imádkozóra vándorolnak, lelki szenzációt keresve. Márpedig állandó lelkivezető nélkül még az egészséges ember se boldogul a lelki életben. Az ilyen labilis lelkek számára, mint korábban is említettem, a szentgyónáson és az orvosi segítségen kívül egy laza, kevés követelményt támasztó keresztény közösség a megoldás, amely szeretettel elfogadja és imádsággal veszi körül őket. Személyemre nézve itt szeretném ismételten hangsúlyozni, hogy semmiféle, gyóntatástól független, lelkigondozói vagy szabadító praxist nem folytatok. Ha valaki lelki életet él, gyakran kell gyónnia; ez alkalom arra is, hogy ellene mondjon az őt esetleg befolyásuk alatt tartó ártó szellemi hatalmaknak, a gyóntató számára pedig arra alkalom, hogy a feloldozás szavaiban békét kérjen a gyónó számára a gonosz lelkektől is. („Isten, a mi irgalmas Atyánk ... bocsásson meg neked és adja meg a békét.”) Amennyiben indokoltnak érzem, és nem tartok attól, hogy a gyónót fölöslegesen megrémítem, rövid külön szabadító imát is szoktam mondani a feloldozás előtt, saját szavaimmal. Akik mindenáron exorcizmust szeretnének, azoknak ez persze nem elég, de a szenzációhajhászokat nem vagyok hajlandó kiszolgálni. Az exorcizmus szentelményére nincs felhatalmazásom, szabadító imát pedig minden hívő végezhet önmagáért.

Ez a tartózkodó magatartásom kritikát válthat ki: mintha nem volnék hajlandó segíteni olyan testvéreken, akik valóban komolyan szenvednek. A helyzet azonban nem az, hogy nem vagyok rá hajlandó, hanem az, hogy nem vagyok rá képes. Tisztelettel nézek Vianney Szent János vagy Smith Wigglesworth teljesítményeire, de nem mindenkinek adja ugyanazokat a karizmákat az Úr. A démonoktól nem félek, de a beteg psziché gyógyításához szükséges karizmatikus erővel nem rendelkezem. Ezért ajánlom a laza követelményű közösségek szeretteljes befolyását a terápia közegeként. Így nem egycsapásra, de fokozatosan bekövetkezhet mind a gyógyulás, mind pedig (ha a gyakori gyónás megvalósul) a szabadulás. „A gyónás sokkalta hatásosabb az ördögűzésnél” – írja Don Amorth. Azt végzetes hibának tartanám, ha a pszichés szintű problémákat összekeverném a pneumatikus szintűekkel, és egy pszichiátriai problémát szabadító imával akarnék meggyógyítani. Továbbá: mindenkinek ismernie kell határait, és azt, hogy Isten mire küldte. Emlékszem Agnes Sanford egy mondására: „Minden lehetséges Istennek, de nem minden lehetséges Ágnesnek.” Emlékszem arra az esetre is, amit Don Amorth beszél el: Szent Padre Pio üzent mesterének, Candido Amandini exorcistának, hogy egy bizonyos fiatalember exorcizálásával nem érdemes tovább foglalkoznia, mert úgysem fog eredményt elérni. Úgy is lett. A valóság összetett. A Jézusban kapott megváltás minden problémát megold, de nem okvetlenül a földi életben.

Ez azonban messzemenően nem azt jelenti, hogy félnünk kell. Ha Jézushoz tartozunk, nem szabad attól tartanunk, hogy úton-útfélen démonok ugranak a nyakunkba, vagy hogy, mint egyesek megélik, kutató tekintetük állandóan átröntgenez bennünket. Egy keresztény közösségben fölmerült az a kérdés, ismerik-e a démonok gondolatainkat. A teológusok, meglehetősen egyhangúlag, nemlegesen válaszolnak. De ha pontosabban meg akarjuk érteni a dolgot, nem kerülhetünk el egy némileg elvont eszmefuttatást. Az alább mondottak Aquinói Szent Tamás tanításának újragondolt és lehetőleg mai nyelven történő megfogalmazásai.

Az angyal, tiszta szellem lévén, szellemileg fogadja be azt, amit megismer. Így szükségképpen ismeri önmagát, hiszen önmagában szükségképpen jelen van, éspedig szellemileg, hiszen szellem. (Ez egészen más önismeret, mind az emberi szellemé, amely reflexióval történik.) A többi angyalokat eszmei jellegükben (rationes) ismeri meg, amely relációban áll saját lényével (minden eszme minden eszmével összefügg valamiképpen), és így a teremtés tényénél fogva jelen van benne; mint Szent Tamás mondja, „Isten Igéje minden szellemi teremtménybe belevéste minden dolog valamennyi eszméjét, mind a testiekét, mind a szellemiekét.”

Istent ismeri az angyal, természetes képességénél fogva, saját teremtett angyali lényegén keresztül, mint annak teremtőjét és ősmintáját; a szent angyal pedig, aki a próbát megállta és most látja az Atya arcát, Isten természetfölötti ajándékánál fogva ismeri Istent közvetlenül és önmagában is, „színről színre”.

Az anyagi dolgokat az angyal ismét eszmei mivoltukban ismeri. Saját lényege, mint mondtuk, relációban áll minden teremtett dolog eszméjével. „Omnia materialia in ipsis angelis praeexistunt”: minden anyagi dolog már előbb létezett magukban az angyalokban, nem anyagi mivoltában, hanem eszméjében. (Emlékezzünk a gondolatmenetre, amely a teremtésben talált eszmékből következtetett az angyalok létezésére!) Ez az eszmei ismeret azonban nemcsak elvont és általános, hanem kiterjed a dolgok konkrét valóságára, mert úgy ismeri azokat, amint a Teremtőt tükrözik, tehát egyedi voltukban, egyúttal azonban tisztán szellemi és nem érzéki módon. (Nem absztrakcióval, nem diszkurzíve, nem következtetve.)

Mindebből következik, hogy az angyalok ugyanezen a módon ismernek bennünket, embereket is, sajátosan összetett, testi-szellemi mivoltunkban. „Ismerni” és „kimerítően ismerni” azonban nem ugyanaz. Kimerítően csak Isten ismer mindent, akinek „semmiféle teremtmény nem láthatatlan a színe előtt, sőt, minden mezítelen és nyitott annak a szeme előtt, akinek elszámolással tartozunk” (Zsid 4,13). Amit az angyal sem ismerhet meg az emberből, az „a szív gondolatainak”, az emberi szellemnek sajátos területe, a szabadság birodalma. Ez nincs készen adva az ember eszmei mivoltával, hanem kreatív önmeghatározás, amelyet kívülálló teremtmény csak következményeiből lehet képes fölismerni. „Ki ismeri az emberek közül az ember benső dolgait, ha nem az ember lelke, amely benne van?” (1Kor 2,11). Nagyon is ismerheti azonban az angyal az emberi szellem és test határterületét, a pszichikai világot, amelyben az embert befolyásoló képzetek és motivációk mozognak, és ebből felismerheti az ember döntéseinek várható irányát. Sem az angyalok, sem a démonok nem tudnak rólunk mindent, lényünk legmélye nem fedetlen előttük; de azért jóval többet tudhatnak rólunk, mint a legrátermettebb pszichológus tudna, ha álló nap tanulmányozna bennünket. „Látványossága lettünk a világnak, az angyaloknak is” (1Kor 4,9).

Egyfelől tehát nyugodtak lehetünk, a démonok kíváncsi tekintete nem röntgenez át bennünket bensőnk legmélyéig. Másfelől nem szabad beleesnünk abba a naiv hibába, hogy az angyalokat és a démonokat úgy kezeljük, mintha testi lények volnának, és pusztán az érzékelésből merítenék adataikat. Ez Frank Perretti „Ez élet sötétsége” c., egyébként kitűnő könyvének egyik szemléleti tévedése.

Hozzá kell még tennünk, hogy amit az angyal elvben ismerhet, azt sem mind szemléli egyszerre ténylegesen. Az angyalok sem egyformák, szellemi teljesítőképességük más és más, és ettől függően tudnak több vagy kevesebb eszmét együtt szemlélni (szellemi értelemben), átfogóbb és mélyebb, vagy korlátozottabb és felületesebb módon. De intellektuális teljesítményüket mindenképpen messze az emberé fölé kell helyeznünk.

A szent angyalok, akik Istent színről színre látják, természetfölötti módon további ismereteket kaphatnak Istentől, amelyek természetes megismerőképességüket meghaladják: pl. Gábriel hírül adja Máriának a megtestesülés misztériumát, amelyet Isten nyilatkoztatott ki. Az ilyen közlések teljesen Isten szabad tetszésétől függenek.

Ennyit az angyali megismerésről. Most tegyünk föl egy további kérdést, éspedig azt, mi a kapcsolat a megszállottság és a bűn között. 1998-ban történt Budapesten az a szomorú bűnügyi eset, amikor két tizenéves lány szexuális ajánlattal elhagyott helyre csalt egy fiatal taxisofőrt, majd egyikük hátulról leütötte egy vízzel töltött üveggel, és a földön fekvő férfit bakancsukkal halálra rugdalták. Az áldozat az életéért könyörgött, de a gyerekkort alig meghaladott gyilkosok, akik a kocsit akarták megszerezni, nem kegyelmeztek. A haldoklót az avarral eltakarták, és elhajtottak az autóval. Rövidesen igazoltatták őket, rendőrkézre kerültek, és megtalálták az időközben kiszenvedett áldozatot is. Amikor a bíróság elmarasztalta a fiatalkorú tetteseket, az egyik elítélt anyja állítólag kijelentette a szerencsétlen áldozatról: „Csak azt kapta, amit megérdemelt.”

„Nagyon megdöbbentett az eset” – írja az üggyel kapcsolatosan egy keresztény közösségvezető. – „Gondolom, nem túlzok, ha kijelentem, hogy mind az elkövetők, mind a nyilatkozat szerint a családjuk is az ördög befolyása alatt vannak. Kérdésem, hogy lehet-e ezt megszállottságnak nevezni? Vagy az csak akkor indokolt, ha pszichés zavar vagy bizarr jelenségek is társulnak hozzá? Más szóval, lehet-e pszichésen teljesen normális a megszállott? A fent leírt eset nekem azt sugallja, hogy igen.”

Két kérdést kell megkülönböztetni. Az egyik: lehet-e démontól megszállott az, aki pszichésen teljesen normális? Erre határozottan igenlő választ kell adnunk. Tartós démoni megszállás minden bizonnyal előidéz előbb-utóbb pszichikai elváltozásokat is (aligha lehet ép ésszel sokáig kibírni!), de a démoni megszállás és a pszichikai megbetegedés két különböző dolog, amely elválasztható egymástól. Fennállhat egyik a másik nélkül, vagy a kettő együtt.

A másik kérdés: a két boldogtalan lány és a torz személyiségfejlődésükért felelős családok nyilvánvalóan a sátán hatalma alatt vannak – de lehet-e ezt a fajta sátáni uralmat démoni megszállottságnak nevezni?

Ahogy megkülönböztettük a megszállottságot a pszichiátriai megbetegedéstől, ugyanúgy meg kell különböztetnünk a megszállottságot a bűntől is. A megfontolt gyilkosság halálos bűn, és a gyilkosság helyeslése vagy védelmezése is az. De a halálos bűn, bár a sátán uralmának éppen a lényegét képezi, nem jelenti azt, hogy az ember pszichéje közvetlen démoni elnyomás alatt áll. Azt jelenti, hogy az emberi lélek legmélye, a „pneuma”, „szellem”, ahol az emberi szabadság fészkel, ellene mondott Istennek, és ezzel a személy a sátán birodalmába lépett át. Ez nem mindig történik közvetlen démoni ösztönzésre, bár a távolabbi démoni ösztönzés nem kétséges. Még kevésbé szükséges hozzá, hogy a démon behatoljon a pszichébe. Az ember önmagától képes arra az értékperverzióra, ami a bűn lényegét alkotja, azzal, hogy egy véges értéket tesz a Végtelen helyébe, egy teremtményt Isten helyébe.

Azt kell tehát mondanunk, hogy a halálos bűn, a démoni megszállottság és az elmebetegség a sátán hatalmának három különböző formája. Van köztük összefüggés, de nem szükségképpen járnak együtt. Fennállhat a három közül az egyik önmagában, fennállhat bármelyik kettő együtt, és fennállhat együtt mind a három is. Sokan abban a tévhitben élnek, hogy a megszállottak okvetlenül gonoszok, jellemükben is ördögiek. Ezt a tévhitet sutba kell dobni, tisztalelkű, ártatlan emberek is kerülhetnek démoni megszállás alá.

Ugyanakkor biztos az is, hogy a bűn, a megszállottság és az elmebetegség között könnyen kialakul kapcsolat. Nehezen képzelhető el például, hogy egy tinédzser lány, aki bakanccsal szétrugdalta egy ember koponyáját, démoni befolyás nélkül maradjon. A gyilkosság lelke behatol pszichéjébe. Ha a folyamatot meg nem akasztja valami, ez a behatolás könnyen megszállottsággá fejlődhet, ez pedig előbb-utóbb elméje épségét is megronthatja. Mindezzel természetesen semmit sem állítok a tényleges tettesekről, akiket nem ismerek.

A bocsánatos bűn is, főképpen ha ugyanazon a területen gyakran ismétlődik, könnyen kaput nyithat a démoni behatolásnak. De nem azonos vele. A bűn a szabadság területén van, a behatolás és megszállás pedig a testre, vagy a lélek és a test érintkezési felületére, a pszichére vonatkozik. A szabadság az ember pneumatikus vonása, benne az ember a határtalanra nyílik meg, minden fizikai és pszichikai korlátja ellenére. Ha az emberi szellem kiszabadul a bűn fogságából, akkor nyitott a határtalanra, nyitott Istenre, nyitott a végtelen szeretetre. A bűnbánat szentsége fontosabb az ördögűzés szentelményénél.