A Kongregáció kettős nyomás alatt – Halállal végződött exorcizmusok – A direkt ördögűzés kockázatai – A kérő ima is parancs – Az érvényes egyházfegyelem összefoglalása – Hogyan imádkozom a gyóntatószékben? – Tolerancia

Az exorcizmusról szólva láttuk, hogy a Hittani Kongregáció csak a parancsoló formában végzett szabadító imát kötötte meghatalmazáshoz, a kérő formában végzettet nem. Fölmerül a kérdés, mire jó ez a korlátozás. Nem mindegy a Kongregációnak, hogyan imádkozunk, ha a lényeg ugyanaz?

Mindenekelőtt azt kell tisztán látnunk, hogy a Kongregáció kettős nyomás alatt áll. A racionalista hullám az Egyházban, amely a démonoknak még a létezését is kétségbevonja, azt szeretné, ha egyáltalán nem volna exorcizmus. A karizmatikus megújulás viszont, amely fölfedezte Jézus Vérének szabadító erejét, azt kívánja, hogy szabad kezet kapjon a démonok elleni harcban. A Kongregációnak egyrészt az a feladata, hogy ébren tartsa az Egyház hitét, amely szerint felhatalmazást kapott Urától a démonok kiűzésére, másrészt pedig az, hogy megóvja ezt a hitet a babonás értelmezésektől és a visszaélésektől.

A démonokkal való konfrontáció ugyanis veszélyes terület. Az emberi fantázia torzulásain keresztül olyan irányt vehet, amelyet maguk a démonok diktálnak.

Talán a múlt század hatvanas éveiben történt, hogy egy svájci szekta vezetői, akik úgy vélték, hogy a démont veréssel kell kiűzni, egy tizenhat éves lányt, aki kínzói kezében beismerést tett a sátánnal való „egybekeléséről”, vesszővel és ostorral halálra vertek. A bíróság elítélte őket, de a kislányt a szektától félrevezetett szülei adták, teljesen önként, a szadista vezetők hatalmába. (Persze nem sejtették, hogy ez lesz a dolog vége.) A démonhisztéria tehát akár gyilkolni is tud. Bár a karizmatikus megújulásban efféle visszaélések nincsenek, nem csoda, ha az Egyház kontroll alatt akarja tartani az exorcizáló tevékenységet.

Híres lett Anneliese Michel esete Klingenbergben (Németország), aki szintén exorcizmus közben halt meg 1976 nyarán, bár nem az exorcizmus következtében. Szabályosan, püspöki felhatalmazással, több ülésben végzett, hosszantartó katolikus exorcizmus volt, melynek során a huszonnégy éves egyetemi hallgató egyre rosszabb és rosszabb állapotba került, egész odáig, hogy már képtelen volt táplálkozni. Szülei elmulasztottak orvost hívni, így a lány szervezete végül felmondta a szolgálatot. A bíróság a szülőket marasztalta el, az exorcizmust végző papokat csak figyelmeztette. Az ilyen eset azonban nemcsak tragikus, hanem rendkívüli módon diszkreditálja is az Egyházat és a hitet. A szabadgondolkodó sajtó telis-tele kürtölte a világot azzal, hogy a hallatlan középkori egyházi babona megint egy fiatal életet követelt. Nem ok nélkül mondja tehát a Katekizmus: „Óvatosan kell eljárni, valamennyi, az Egyház által fölállított szabályt szigorúan megtartva”, és az 1172. kánon 2. bekezdése se ok nélkül követeli meg, hogy az exorcizmussal megbízott pap józan személy legyen. Ha mindenki gátlástalanul exorcizálhat mindenfelé, az előbb-utóbb súlyosan visszaüt.

A közelmúltban a skizofrénként diagnosztizált Irina Cornici tragikus halála váltott ki felháborodást, akit egy moldvai orthodox kolostorban (Tanacu) mint megszállottat napokig megkötözve tartottak, majd egy feszülethez láncoltak, hogy exorcizálják. Később kiderült, hogy a mentőkocsiban beadott adrenalin túladagolása okozta a novicia halálát. Ez persze nem teszi elfogadhatóvá a kegyetlenkedést és az orvosi segítségnyújtás elmulasztását.

De milyen különbséget jelent a démont megszólító és a démonról harmadik személyben szóló fogalmazás a veszélyesség szempontjából? Nos, fontoljuk meg, hogy amennyiben a démon válaszol a hozzá intézett szavakra, a megszállott emberen keresztül teszi. Ha csakugyan megszállottságról van szó és maga a démon szólal meg, akkor a megnyílt pokollal állunk szemben, amely helyzet kényes voltát talán nem kell bizonygatni. De fönnáll a másik – talán még veszélyesebb – lehetőség, hogy a megszállottságot csak belelátják és beleszuggerálják az emberbe, akinek problémái talán csak pszichológiai szinten helyezkednek el. Ilyenkor a szerencsétlen saját hangját a démon hangjának fogja hinni, saját személyiségének egyes részeit démonokként fogja űzni és utálni, és olyan manipuláció tárgya lesz, amely lelki függésbe és súlyosabb pszichés betegségbe taszítja. A harmadik személyű fogalmazás is tartalmaz ilyen veszélyt, de jóval enyhébb fokban, mert nem szabadítja el olyan mértékben a képzeletet. Nem csoda tehát, ha a Hittani Kongregáció itt látta jónak megvonni a határt.

Olyan karizmatikus közösségekben, amelyek a démonűzést nem tartják józan kontroll alatt, a manipuláció olykor rendkívül erős lehet. Karizmatikus szabadegyházakban ismert jelenség, hogy szúrós tekintetű, szuggesztív exorcisták súlyos függésbe hoznak gyöngébb egyéniségeket. Érdemes olvasni Bartus László „Fesz van” című leleplező könyvét a Hit Gyülekezetéről: hogyan űzik a démonokat mindenkiből, aki a „fölkent” vezetővel nem ért egyet, hogyan torzulnak el a személyiségek és betegszenek meg az emberek ebben a karizmatikus diktatúrában. Mint azt személyes beszámolóból hallottam, mindez nem csupán egy sértődött ember vádaskodása, valóságalapja van.

Hálásak lehetünk azért, hogy a Katolikus Egyház nem enged kontroll nélküli ördögűzőket ránk szabadítani.

Most a következő kérdést tegyük föl: vajon ha nem parancsoló, hanem kérő formában űzzük a démonokat, nem veszít-e ezáltal erejéből az ima? Állíthatjuk-e valóban, hogy a kérő fogalmazás azonos hatékonyságú a parancsoló fogalmazással?

Ha hittel kérünk: igen.

Sok keresztény nem ismeri a kérő ima igazi természetét. A hívő kérő imája nem jámbor óhaj. Isten gyermekeinek imája teremtő erő.

A szinoptikus evangéliumok úgy fogalmazzák az ehhez szükséges követelményt, hogy hittel kell kérnünk. „Mindazt, amit hittel, imádságban kértek, megkapjátok” (Mt 21,22).

A János-evangélium fogalmazása szerint Jézus nevében kell kérnünk. „Amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek” (Jn 16,23).

Az apostoli levelekben azt a követelményt találjuk, hogy a Szentlélekben kell imádkoznunk. „Mindenkor esedezzetek a Lélekben, minden imádságban és könyörgésben, s őbenne virrasszatok teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentért” (Ef 6,18).

Ez a három feltétel egy és ugyanaz. Hittel imádkozni annyit jelent, hogy nem egyszerűen emberi vágyainkat mondjuk ki az imában, hanem azt, amire a hit karizmájában (1Kor 12,9) maga Isten indít; ugyanis itt nem a Gondviselésben való általános hitről van szó, hanem arról a konkrét hitről, hogy ez a meghatározott dolog, amit most kérünk, valósággal meg fog történni; ám ez a meggyőződés csakis akkor jogosult, ha Istentől származik. Jézus nevében imádkozni annyi, mint Jézus személyébe helyezkedve kérni (a „név” a személyt jelenti a bibliai gondolkodásban), vagyis azt kérni, amit Jézus maga kér az Atyától. A Szentlélekben imádkozni ismét annyit jelent, hogy maga a Lélek indít a kérésre. Vagyis mindhárom feltétel azt fejezi ki, hogy az olyan imádság hatékony, amelyet maga Isten végez bennünk, amint azt Róm 8,26-27 ki is fejti.

Ha egyelőre nem mindig vagyunk képesek ilyen imára, akkor növekednünk kell a Lélek indításaival való azonosulásban, a Jézus „nevébe” (személyébe) való belehelyezkedésben, és ez nem történhet meg kitartó ima nélkül. Ezért buzdít bennünket az Úr az állhatatos kérésre (Lk 18,1-8). Imánk első eredménye így saját lelki fejlődésünk, Isten szándékaival való fokozatos azonosulásunk lesz, és ennek következményeként nyernek kéréseink egyre gyakrabban meghallgatást. Mint a Katekizmus tanít: „Kérésünk első meghallgatása abban áll, hogy az imádkozó szív átalakul”. A karizmatikus megújulásban általában ezt az utat járjuk. Nem érthetünk egyet a Word of Faith mozgalommal, amely szerint elég egyetlen egyszer kérnünk valamit, és attól a perctől kezdve bizonyossággal kell megvallanunk, hogy már meg is történt. Imádságunk pneumatikus ereje fejlődésnek van alávetve. De a fejlődés iránya: a mi kéréseink azonosulása Isten teremtő erejű szavával.

Amikor és amennyiben ez az azonosulás megtörtént, Istenhez intézett kérésünk a teremtéshez intézett parancs lesz. Ha pedig nem történt meg, hiába parancsolgatunk a teremtményeknek (a démonoknak is), nem fognak engedelmeskedni. Vagyis: imádságunk eredményessége nem attól függ, milyen nyelvi formában fejeződik ki, hanem a benne működő pneumatikus erőtől. „Nem beszédből áll az Isten országa, hanem erőből” (1Kor 4,20).

Megerősíti a kérő imának ezt a szemléletét Szent Ágoston felfogása:

Maga az Úr mondta, hogy ahhoz imádkozzunk, aki mielőtt kérnénk, már tudja, hogy mire van szükségünk ... Urunk és Istenünk nem a mi akaratunkat szeretné ezzel megtudni, mintha előbb még nem ismerné, hanem éppen azt akarja, hogy imádságunkban tartósan foglalkozzunk kérésünkkel, hogy ezáltal majd be tudjuk fogadni, amit úgyis adni készül.

Ágoston tanítása szerint tehát a kérő imával Isten akaratának hullámhosszára állunk be, hogy rajtunk keresztül megvalósulhasson az ő – kérésünket megelőző – elhatározása. Csatornáivá válunk erejének, amelyet imánkon keresztül áraszt ki. A világot mozgató Akarat szabad eszközeiként imádságunkkal befolyásoljuk a teremtést. Figyeljük meg azt is, hogy Jézus semmi különbséget nem tesz a kérő és parancsoló formában elmondott ima között, feltéve, hogy van benne hit.

Bizony, mondom nektek: ha valaki azt mondja ennek a hegynek: »Emelkedj fel és vesd magad a tengerbe!«, és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy megtörténik, amit mond, akkor az meg is fog történni. Azért mondom nektek: Higgyétek, hogy mindazt, amit imádkozva kértek, elnyeritek, és meglesz nektek (Mk 11,23-24).

Amikor tehát a Hittani Kongregáció az imádság kérő és parancsoló formája között vonja meg a határt a szabadító imában, két egyenértékű, egyenlő erejű forma közül küszöböl ki egyet, de a másikat sértetlenül a kezünkben hagyja. Mint említettem, a Kongregáció kettős nyomás alatt kereste a középutat: egyrészt nem akarta engedni, hogy az önjelölt exorcisták és velük a botrányok diszkreditálják az Egyház hitét, másrészt nem akarta a kelleténél jobban korlátozni a karizmatikus csoportok értékes tevékenységét. Valahol meg kellett szabni egy határvonalat, és nekem úgy tűnik, ez igen bölcsen, mértéktartóan történt. Ha erőben és hatékonyságban nem is különbözik a kétfajta ima, a démonokhoz intézett direkt parancs külsőleg sokkal drámaibb, és ezzel a szenzációhajhászás és a manipuláció több lehetőségét hordja magában; érthető tehát a nagyobb óvatosság ezen a kényesebb területen.

Összegezzük az eddigiek alapján, hogy a Katolikus Egyház jelenleg (2006) érvényes fegyelme szerint milyen szabadító imákat végezhetünk a démoni befolyás megszüntetésére.

1.) A megyéspüspök indokolt esetben végezheti az ünnepélyes exorcizmus szentelményét („nagy exorcizmus”) saját joghatósági területén, azaz a/ saját egyházmegyéjén belül, vagy b/ saját egyházmegyéjének hívein annak területén kívül is.

2.) Egy áldozópap kizárólag akkor végezheti az ünnepélyes exorcizmus szentelményét, ha arra a területileg illetékes megyéspüspöktől kifejezett (tehát nem hallgatólagos vagy feltételezett) és speciális (erre a konkrét esetre szóló) engedélyt kapott. A megyéspüspök helyett megadhatja ezt az engedélyt bizonyos, a jogtól meghatározott esetekben a helynök is, illetve az, aki egyházjogilag ordináriusnak számít, de ennek nem szabad a megyéspüspök megkerülését jelentenie.

3.) A régi Rituale tartalmazott egy olyan exorcizmus-szöveget, amelyet a püspökök (áldozópapok már nem!) szabadon végezhettek saját joghatósági területükön kívül is. A De Exorcismis ilyet már nem tartalmaz; következésképpen most már, ha egy püspök saját joghatósági területén kívül akar exorcizmust végezni, éppenúgy felhatalmazást kell kérnie az illetékes megyéspüspöktől, mint bármely áldozópapnak. (Ez a változás összefügg a püspöki joghatóság nagyobb hangsúlyozásával a 2. vatikáni zsinat után.)

4.) Az egyszerű exorcizmus szentelményét („kis exorcizmus”) az végezheti, aki fel van hatalmazva annak a szentségnek vagy szentelménynek a kiszolgáltatására, amelynek szövege az egyszerű exorcizmust tartalmazza. Ez legtöbbször bármely áldozópap; a keresztség esetében bármely diakónus is. Kivételes esetben világi hívek is kaphatnak felhatalmazást pl. a keresztelésre, és ilyenkor természetesen a benne foglalt exorcizmust is jogosan végezhetik. A szentelmények használata, amennyiben egyházi előírás nem korlátozza, mindenkit megillet: pl. bárki meghinthet egy személyt vagy tárgyat szenteltvízzel, ami a vízszenteléskor végzett exorcizmus erejének alkalmazását is jelenti. (Megjegyzés: ne tévesszük össze a keresztvizet az egyszerű szenteltvízzel. Az utóbbi az, amit bárki használhat.)

5.) A személyek fölött végzett szabadító ima, amennyiben abban magukhoz a démonokhoz szólunk, a Hittani Kongregáció korábban idézett állásfoglalása szerint közös megítélés alá esik az ünnepélyes exorcizmussal, vagyis nem szabad végezni az ott megkívánt meghatalmazás nélkül. (Ugyanez vonatkozik a XIII. Leó-féle „kis exorcizmusra” is, amely nem tévesztendő össze a fent említett „kis exorcizmusokkal”.)

6.) Amennyiben azonban a személyek fölött végzett szabadító ima nem tartalmazza a gonosz lélek direkt megszólítását, hanem csak Istenhez könyörög a démoni hatalmaktól való szabadulásért, akkor az nem egyéb, mint a „Szabadíts meg a gonosztól!” kérés egyik formája, amit bármely hívő szabadon végezhet minden külön meghatalmazás nélkül. A Hittani Kongregáció idézett leveléből teljesen világos, hogy a megszorítás a szabadító imának erre a változatára nem terjed ki. Tehát végezhető csoportosan is, csak kellő körültekintéssel, az illetékes egyházi szervek figyelmeztetéseire nyitottan történjék, ami minden karizmatikus tevékenységnél kötelező. Ez nem hivatalos exorcizmus, hanem magánima, amit a félreértések elkerülésére szerencsésebb magán-exorcizmus helyett egyszerűen szabadulásért való imádkozásnak, szabadító imának nevezni, amint az el is terjedt a karizmatikus megújulásban.

7.) Ha csak önmagunk szabadulásáért imádkozunk, ez történhet parancsoló formában is, föltéve, hogy a/ vagy egyedül vagyunk, b/ vagy csak magunkban imádkozunk, anélkül hogy más is hallaná. Ez ugyanis szigorúan egyéni ima, a közös imára vonatkozó megszorítások nem érinthetik.

8.) Ha más személy szabadulásáért imádkozunk, de csak magunkban (egyedül vagy mások számára nem hallhatóan) és mások, főképpen az illető személy tudta nélkül, ez is csak egyéni ima, és a Hittani Kongregáció korlátozásai szigorúan véve nem érintik. Ilyenkor se használjuk azonban soha az Egyház hivatalos exorcizmus-szövegeit, hacsak nincs ehhez felhatalmazásunk. Elvileg imádkozhatunk parancsoló formában is, de mivel, mint Don Amorth bölcsen mondja, az engedetlenség látszatát is kerülnünk kell (gondoljunk a tanúságtételekre, tapasztalatok megbeszélésére!), arra szeretném buzdítani testvéreimet a karizmatikus megújulásban, hogy a parancsoló formát lehetőleg ilyenkor is mellőzzék. A kérő formában mondott szabadító ima ugyanolyan hatékony.

9.) Ha nem személyeket, hanem tárgyakat vagy helyeket akarunk megszabadítani a démoni befolyástól, a Hittani Kongregáció levelében foglalt korlátozás erre az imára nem terjed ki, akkor se, ha közösségben folyik. Az Egyház hivatalos exorcizmus-szövegeit azonban ilyenkor se végezhetjük engedély nélkül. Elvben valószínűleg használhatnánk a parancsoló formát is, de én nagyon kérem a karizmatikus megújulásban aktív testvéreimet, hogy ezt ne tegyék, hanem maradjanak meg a kérő formánál. Menthetetlenül beleesnénk ugyanis az engedetlenség látszatába, hiszen az itt előadott finom megkülönböztetésekkel úgyszólván senki sincs tisztában. Ne kényszerítsük a Hittani Kongregációt újabb korlátozásokra! Higgyünk a szabadító imádság erejében, nem feledve, hogy a hívők Istenhez intézett kérése parancs a teremtmények számára, beleértve a démonokat is.

A mondottak lényege számunkra a 6.) pont. Ez hatékony fegyvert ad a kezünkbe. Gyóntatás közben nem egyszer ismerem föl a gonosz lélek behatolását vagy támadásait keresztény testvéreim életében. Ilyenkor mindig kérő formában szoktam imádkozni értük, nyugodt, magátólértődő modorban, mellőzve minden „most jön a nagy ördögűzés” stílust, de egyúttal magabiztosan, mindjárt hálát is adva a biztos meghallgatásért. Ám nincs is szükség okvetlenül külön imára. A feloldozási formulának azt a részét: „(Isten) bocsásson meg neked és adja meg a békét”, Istennel való hallgatólagos megállapodással úgy értelmezem, hogy az egy nem-formális exorcizmust is magában foglal, hiszen a „béke” szükségképpen a démoni befolyástól való mentességet is jelenti. Káromkodó gondolatok, depresszió, öngyilkossági késztetések esetében az ilyen egyszerű szabadító imát nagyon hatékonynak tapasztalom. Ha viszont valaki azzal jön hozzám, hogy ördögűzést kíván, ki szoktam jelenteni, hogy erre nincs felhatalmazásom, de szívesen látom az illetőt a gyóntatószékben. Don Amorth szerint a szentgyónás ereje nagyobb, mint az exorcizmusé.

A fentebb előadottakkal sokan nincsenek tisztában. Amikor FIRE evangelizáció volt hazánkban, amerikai testvéreink parancsoló formában kergették a démonokat, hogy csak úgy füstölt. Nem láttam időszerűnek, hogy teljesen jóhiszemű (és roppant eredményes!) eljárásukat tört angolságommal kritikai bonckés alá vegyem. Saját hatáskörünkben azonban tartsuk magunkat az Egyház előírásaihoz, és igyekezzünk azokat megismertetni a karizmatikus közösségekben.