Lehetett volna másképp is – Az élve megégett kisfiú – Jób szájára teszi a kezét –
Jézus kérdése a kereszten – Isten válasza: a föltámadás – A sátán csak eszköz – A Szentháromság gyönyörű dialektikája – Maga Jézus a megoldás – Angyalok fölött fogunk ítélkezni – A hatalom titka: a Szentlélek kenete – Megkapjátok a Szentlélek ajándékát – Tandara bú

Az eddigiek során eljutottunk odáig, hogy láthatjuk: a sátán hatalma, melyet az ember és az univerzum fölött gyakorol, az ember bűnéből ered. Azt is láthatjuk, hogy Jézus Krisztus győztes forradalmat hajtott végre a sátán diktatúrája ellen, a szeretet forradalmát, amikor a kereszten kínhalált halt, hogy tökéletes engedelmességgel hódoljon a mennyei Atyának, és az istenszeretet elveszített életébe újból belevonja a halálra ítélt emberiséget. Mi magunk pedig, ha hittel befogadjuk a megfeszített és föltámadt Jézus húsvéti misztériumát, kiszabadulhatunk a sátán diktatúrája alól, és átmehetünk Isten dicsőséges országába.

Még mindig hátramarad azonban a kínzó kérdés: ha lehetett volna másképp is, miért engedte a mindenható Isten, hogy a sötétség hatalma ennyi szenvedést okozzon, éspedig nemcsak a bűnösöknek, hanem az ártatlanoknak is? Miért engedte, hogy azok is szenvedjenek, akiket csak „Ádám bűne” sújtott, személyes bűnt soha nem követtek el? Teszem azt: a kisgyerekek. Persze sokan felelik erre, hogy a rossz szükségszerű ellenpólusa a jónak; „nincsen rózsa tövis nélkül”, ha a jó létezik, a rossznak is léteznie kell. Mi azonban már láttuk, hogy ezt a dualista világszemléletet a Biblia elutasítja, és bátor létoptimizmust vall, amely ki meri mondani, hogy a jó az elsődleges és abszolút, a rossz pedig csak másodlagos és alárendelt szerepet játszik. A rosszra nincs szükség. Nem igaz, hogy a rossz nélkül ízetlen volna a lét. A menny, ahol nincs rossz, nem üres és nem unalmas, ellenkezőleg, boldog izgalom járja át. Mint Nemes Nagy Ágnes kis verse mondja:

Hogy a csak-jó se hal, se hús?
Én nem vagyok manicheus.
Az örök üdvösséget én
nem unnám.

Ám ha ez így van, a bibliai felfogásnak válaszolnia kell arra a kérdésre, hogy ha egyszer a rossznak nincs szükségszerű szerepe, miért nem ajándékozott meg bennünket Isten egy zavartalanul harmonikus világgal?

Első szinten már kifejtettük a választ. Isten jó; a teremtés eredetileg jó; a rossz nem létező, hanem hiány. Isten pedig igenis fölajánlott nekünk egy zavartalanul harmonikus létformát, az eredeti szentség és igazság állapotát, és csak szabadságunk perverziója, a bűn eredményezte a harmónia elveszítését, a kiűzetést a paradicsomból. Ez a válasz tökéletesen helyes és igaz, ugyanakkor mégsem teljesen elégséges és megnyugtató. A Szahalin szigeti földrengés alkalmából elszakadtak a gázvezetékek, és az összeomlott házak tűzvész martalékai lettek. Egy kisfiút élve fogvatartott a leszakadt tetőszerkezet, miközben elérte a láng. „Apu, égek! Jaj, apu, szabadíts ki! Emeld le rólam a tetőt, hiszen te erős vagy!” Az apa ott volt, de nem tudott segíteni. Simogatta és csókolgatta a kisfiú kilátszó fejét: „Ne félj, kisfiam, nem fáj már sokáig”; és tehetetlenül végignézte a gyermek kínhalálát. Utána maga elé bámulva, hosszú ideig félőrülten ismételgette: „Ugye kisfiam, nem fáj már...” Meg lehet-e nyugtatni ezt az apát azzal, hogy gyermekének azért kellett ártatlanul szenvednie, mert az ősszülők ettek a jó és rossz tudásának fájáról? Ugye érezzük, hogy itt még további magyarázat szükséges?

Az Ószövetségben Jób könyve kérdez mélyebb válasz után. Jóbnak mindenki azt bizonygatja, hogy bűne miatt kell szenvednie, Jób azonban – persze csak a tanmese kedvéért – teljesen igaz életű, nem követett el semmiféle bűnt, és ki is tart amellett, hogy ártatlanul szenved. Isten Jóbnak ad igazat: valóban ártatlanul kellett szenvednie. Hogy miért, az a kifürkészhetetlen Isten titka. Jób megnyugszik Isten felfoghatatlan misztériumában, megsemmisül Teremtője előtt, elhallgat, szájára teszi a kezét. Ám az üdvtörténet folyamán akadt Valaki, aki nem hallgatott el a kérdéssel: „Éli, Éli, lamma?” „Istenem, Istenem, miért?” Jézus az emberiség képviseletében magára vette az ártatlanul szenvedő Jób kérdését, nem hallgatott el vele a kereszten – ő az egyetlen, akinek joga volt ehhez!

És kapott választ.

Isten válasza: a föltámadás. Ezért.

A húsvéti misztériumban derül ki, hogy mi volt valójában a sátán szerepe az üdvtörténetben. Alárendelt szerep az. A sátán nem egyenrangú ellenfél, hanem eszköz. Annak eszköze, hogy Isten a Szentháromság dialektikáját az ellentétek játékában, a bűn és a kegyelem dialektikájában nyilvánítsa ki az ember számára. Nem szükségszerűen, mintha tartozott volna vele nekünk, vagy akár tartozott volna vele önmagának, hanem kizárólag szabad tetszéséből. Isten a teremtésben remekművet alkotott, és amikor engedte megtörténni az angyalok és az emberek bűnét, remekművét a paradoxon művészi eszközével, a feloldott diszharmóniák hullámverésével fokozta még sokkal szebbé, mint amilyen enélkül lett volna.

A dualizmusnak nincs igaza, a negatív pólus nem szükségszerű eleme a létnek. Szó sincs arról, hogy a sátán vinne fantáziát a létezésbe. A Teremtő, mint minden művét, jónak alkotta meg a sátánt is, és ő megtehette volna, hogy Isten dicsőséges angyalaként szolgálja az isteni fantázia gazdagságának és termékenységének kinyilvánítását a teremtésben. Ehelyett ő a lázadás sivár és fantáziátlan útját választotta – ezzel azonban mégse tette szegényebbé a létet, mert így döbbenetes módon nyilvánulhat meg Isten alázata és dicsősége, a Fiú különbözése az Atyától és mégis-egysége az Atyával, az új teremtés erőinek dübörgése a pokolraszállás mélységeiben: ott, ahol a tűzhalált szenvedett Szahalin szigeti kisfiú találkozott a föltámadt Jézussal, belépett a Szentháromság gyönyörű dialektikájába, és azt mondta: „Most már mindent értek, és mindenért boldogan hálát adok!” Isten egyszerűen eszközül használta ebben a Gonoszt. Mert a teremtés nagy sakkjátszmájában a sötét bábokkal is Isten játszik, és egyedül Ő lehet a Győztes.

Ez az isteni mű a szeretet remekműve. „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). A paradicsomban, ahol nem lett volna halál, egyszerűen nem lett volna lehetséges a szeretetnek ez a fokozhatatlan megvalósulása: Jézus keresztáldozata. Isten szeretete nem lett volna kisebb, hiszen az végtelen; de nem tudott volna úgy megnyilvánulni, mint ahogy az történt a bűn és a sátán által megrontott világban. A diszharmónia feloldása pedig a feltámadás. A szeretet győz, a szeretet újjáalkotja az embert, a történelem végén pedig a szeretet új eget és új földet teremt.

De még egy lépéssel tovább kell mennünk. A föltámadás elvont fogalma kevés. A fájó kérdéseit kiáltó emberi szív számára nem csupán Jézus föltámadásának eseménye a válasz, hanem a föltámadt Jézus személye. Maga a második isteni személy az az isteni „igen”, amely megsemmisíti a sátáni tagadás erejét. „Az «igen» valósult meg benne. Mert ahány ígérete van Istennek, mind «igen» lett őbenne” (2Kor 1,19-20). A föltámadt Jézus testén viseli a keresztrefeszítés sebeit (Jn 20,27); a Bárány „mintegy megölve” áll Isten trónja előtt (Jel 5,6). Jézus személye magában hordja a sátán hatalmának megnyilvánulását, az elszenvedett halált, a „nem” törvényét, de föloldja azt az „igen” hatalmasabb törvényében, a föltámadás dicsőségében. Ezért ő maga a megoldás. Ő maga Isten válasza számunkra. Ő maga a sátán fölött aratott győzelem. Őt magát kell befogadnunk, hogy ne reménytelenül álljunk szemben a gonoszság titkával, a bűnnel, a halállal és a szenvedéssel. Hogy győztesek lehessünk.

Győzelmünkről nagy dolgokat mond a Szentírás. „Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett – az ő kegyelméből üdvözültetek – , vele együtt feltámasztott, és az égiek közé helyezett el Jézus Krisztus által” (Ef 2,4-6). Vagyis már földi életünkben részesülünk a föltámadt Krisztus dicsőségében! Nem csoda, hogy hatalmunk van a sátán és angyalai fölött. „Íme, hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, s minden ellenséges hatalmon, és semmi sem fog ártani nektek” (Lk 10,19). Sőt az idők végén, mint 1Kor 6,3 mondja, „angyalok fölött fogunk ítélkezni”, és a lelkek megkülönböztetésével, amiről 1Kor 12,10 beszél, már a földön gyakoroljuk ezt a feladatot. Erről szól Diakriszisz c. versem (a cím jelentése: „megkülönböztetés”, „ítélet”).

Ha megmozdul a szél,
ha a lombok borzongva borzolódnak,
csak várakozz, ne félj.
Ne is szavalj. Más sora van a szónak.

Ha meghallod a távolt
s bizarr színekben játszanak a felhők,
figyelmed mélyre tájold,
belülről lesd a közeledő erdőt.

Az álmos szörnyeteg
megrázza magát, fújva készülődik.
Te foglyul ejtheted.
Sziklát rakhatsz rá, mind a végidőkig.

Hajnalon, alkonyon,
te uralkodsz a földgolyó futásán.
Mert tank vagy és torony,
és látásodra megbillen a sátán.

Mondanivalóm lényege itt az, hogy van képességünk felismerni a démon közelségét, és van hatalmunk ellenállni neki. Egy pillanatra azonban olvasóim engedelmével tudathasadásba megyek át: a teológus korrigálja a költőt. Ez a sor: „Sziklát rakhatsz rá, mind a végidőkig”, erős lírai túlzást tartalmaz. Már láttuk, hogy Isten terve szerint a Gonosznak van hatalma az utolsó ítéletig, vagyis teljesen és végleg nem tudunk megbénítani egyetlen démont sem; viszont el tudjuk űzni egy adott területről. (Tudathasadás lezárva.) Ezzel a figyelmeztetéssel a vers használható. Isten nem bizonytalan, szorongó, sopánkodó keresztényeket akar, hanem olyanokat, akik képesek „knockoutolni” a sátánt.

Elbizakodnunk nem kell, a mi erőnk nem a magunké. Az erő Jézusé. „Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön” (Mt 28,18). Már nyilvános fellépése kezdetén is feltűnt hallgatóinak, hogy „úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók” (Mk 1,22). Ez a hatalom egész sajátosan megnyilvánult a démonok kiűzésében: „Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki” (Mk 1,27).

Jézus ezt a karizmatikus hatalmat attól kezdve gyakorolta, hogy a Jordán folyónál a Szentlélek kenetét vette.

Isten Szentlélekkel és erővel kente föl Jézust. A démonok kiűzésének hatalma a Szentléleknek tulajdonítható.

Jézus tehát azért tudott hatalmat adni tanítványainak a démonokkal szemben, mert a Szentlélek kenetét birtokolta. Halála és föltámadása után ugyanezt a kenetet továbbadta egész Egyházának.

Pünkösdkor ez az ígéret beteljesedett: „Mindnyájan beteltek Szentlélekkel” (Csel 2,4). Ez olyan privilégium, amely az újszövetségben mindenkinek kijár: férfiaknak és nőknek, fiataloknak és öregeknek, szabadoknak és rabszolgáknak egyaránt (Csel 2,17-18). Péter mindenkinek fölajánlja pünkösdi beszédében:

Az ember nagy kérdésére, a szenvedés miértjére adott válasz, mint láttuk, végeredményben nem elméleti, hanem egzisztenciális: nem valamilyen elvont tanítás a föltámadásról, hanem maga a föltámadt Jézus. Hogy ezt a választ hasznosítani, átélni, megtört szívű embertársainknak továbbítani tudjuk, Jézusnak egzisztenciális tapasztalattá kell lennie bennünk. Ezt a természetfölötti megtapasztalást mi magunk nem tudjuk produkálni; a Szentlélek ajándékozza nekünk. Ahhoz, hogy eredményesen szembeszálljunk a sátán hatalmával, szükségünk van a Szentlélek kenetére.

Barátom, akarod ismerni a választ a nagy miértre – nemcsak fogalmilag, hanem egész lényeddel, és mások számára is továbbadhatóan? Akkor kérd az Urat, hogy töltsön el Szentlelkével.

A keresztség és bérmálás szentségére, amennyiben még nem kaptad meg ezeket, föl kell készülnöd. Ez időt igényel. De már most is kérheted a Szentlelket, hiszen Kornéliuszra és társaira is kiáradt már a szentségek felvétele előtt (Csel 10,44). Ha pedig már megkaptad a szentségeket, „szítsd fel magadban Isten kegyelmét” (2Tim 1,6).

Erre a célra is fogalmaztam egy imát. Alkalmas azok számára is, akik az előző fejezetben nem imádkoztak velem, de most Jézus mellett döntöttek. Ezt az imát most mindjárt elimádkozhatod velem együtt, ha akarod. Készülj föl, lélekben állj Isten elé, és ha óhajtod a Szentlélek kiáradását, mondd velem a következőt.

Ha így vagy hasonló módon imádkoztál, fenntartás nélkül hiheted, hogy Jézus meghallgatott, és valóban elnyerted a Szentlelket, hiszen ő megígérte, hogy az ilyen ima meghallgatásra talál (Lk 11,13). Nem biztos, hogy ezt azonnal tapasztalod is, de előbb-utóbb kétségtelenül tapasztalattá is lesz a Lélek működése benned. Szeretetté, örömmé, békességgé. Leginkább azzal segítheted ezt elő, hogy a Lélek hívása után folytatod Isten dicsőítését, ha lehet, hangosan. Kis, boldog dal c. versemet azután írtam, hogy a Szentlélek ereje átütött rajtam, mint az ívfény.

Füstként úszom utánad,
mondlak a fűnek, a fának,
mondlak a földnek, az égnek,
nyelvemen énekek égnek:
tandara bú, tandara bú,
tandara barabara bú!

Lelkem tördeli láncát,
új ez az égi vidámság,
szent vihar, áldjon az ajkam,
csordul a szív a viharban:
tandara bú, tandara bú,
tandara barabara bú!

Meghalt lényem, a régi,
jó nekem érted elégni,
szép tüzed arcomon átég,
jó ez az isteni játék:
tandara bú, tandara bú,
tandara barabara bú!

Gyermek lettem a tűzben,
jó Uram, ördögöt űztem,
már magamat sose féltem,
szállok a reggeli szélben:
tandara bú, tandara bú,
tandara barabara bú!

Naiv vers, de szeretem, mert a megváltás megtapasztalásáról tanúskodik. A Jó Hír igaz. A nyavalygó keresztény nem keresztény. A hívő szíve már a mennyben van otthon, ahol nincs többé hatalma a Rossznak.