Mítosztalanítás

Dilettáns teológia és telivér mitológia – Az angyal numinózus természete – Magasabbrendű az embernél – Szellemi, test nélküli lények – Mítosz vagy szemléltetés? – Sivatag és temető – Ha rádtelepszik egy sötét alak – Angyali jelenések

Aki angyalokról és démonokról beszél, kényes területen jár: állandóan a mítosz és a racionalizmus szirtjei között hajózik. Ha nagyon igyekszik elkerülni az egyiket, könnyen hajótörést szenvedhet a másikon. Részemről mindkettőt el szeretném kerülni, de olvasóimat is szeretettel kérem, hogy ne vonjanak le szélsőséges következtetéseket, hanem keressék az egyensúlyt, és olvasgassák a Katolikus Egyház Katekizmusát. Mint már mondottam, rossz úton jár az a teológia, amely az angyali lény önálló, személyes valóságát egyszerűen ki akarja küszöbölni, hogy a mitológiába tévedést elkerülje. A tisztán szellemi, saját értelemmel és akarattal rendelkező teremtmények objektív, tőlünk független létezése hitünkhöz tartozik. Ugyanakkor azonban számtalanszor találkoztam az angyalokkal foglalkozó keresztény irodalomban olyan megállapításokkal is, amelyek a szellemi valóságról úgy beszélnek, mintha anyag volna. Ez jelenthet annyit, hogy egyszerűen képekbe öltöztetik a szellemi mondanivalót, amit a Biblia is gyakran megtesz; de jelentheti azt is, hogy hamis, anyagi fogalmat alkottak a szellemi valóságról, vagyis mítoszba tévedtek. Például találkoztam olyan megállapításokkal, hogy a démonoknak testük van; vagy hogy a démonoknak nincs testük, de szeretnének egyet maguknak, ezért szállnak meg embereket vagy állatokat; az angyaloknak viszont van testük, hiszen Dániel könyve is mondja, hogy Gábriel angyal „repült” (Dán 9,21), márpedig a repüléshez szárny kell, ami testet föltételez. Ez dilettáns teológia és telivér mitológia. Nem veszi tudomásul a szellem és anyag közötti radikális különbséget. Gábriel „repülése” éppúgy szemléltető kép, mint az angyalábrázolásokon a szárnyak. Kifejezi azt, hogy az angyal nem szorul rá a helyváltoztatás földi módjaira, de korántsem jelenti azt, hogy az angyal madarak módjára repül. A térhez való viszonya szellemi viszony: tud hatni a tér egyes részeire, de azok nem határolják körül.

Hogy az angyalok tisztán szellemi lények, az egyértelműen következik abból, hogy természetük szerint magasabbrendűek az embernél. Mint láttuk, az angyalok a Bibliában numinózus lények, Isten felsőbbrendű világát képviselik. Sőt, mint szintén láttuk már, az angyal az archaikus szimbólumok nyelvén maga a teofánia (Isten tapasztalható jelenléte), az angyal szava Isten szava (ilyen pl. Ter 16,6-14; Kiv 3,1-6; Bír 2,1-4; 6,11-24). Még az Újszövetségben is kísértésbe esik az ember, hogy az angyalt imádja (Jel 19,10). Bár az angyal nem azonos Istennel, mégis, ahol megjelenik, ott valami megnyilvánul Isten szentségéből. Numinózus természetét a bukott angyal se veszti el, mint látjuk például Jób könyvében: „Amikor eljöttek az Isten fiai, hogy az Úrnál jelentkezzenek, a sátán is közöttük volt” (Jób 1,6). „Isten fiai” itt egyszerűen numinózus lényeket jelent, még ha pervertálódott is ez a numinózum.

Mindezek szerint az angyal magasabbrendű lény, mint az ember. A zsoltáros kifejezetten is kimondja ezt, amikor az emberről így énekel:

Kevéssel tetted őt kisebbé az angyaloknál.
(Zsolt 8,6; ezt idézi Zsid 2,7 is.)

A teremtés hierarchiájában az ember az egész anyagi univerzum, az élettelen világ, a növények és állatok fölött áll; az angyal viszont fölötte áll az embernek is, bár, mint a zsoltár mondja, csak „kevéssel”, hiszen az ember szintén értelemmel és akarattal rendelkező, szabad személy.

Márpedig bármilyen, a földi embertől különböző lény, amely anyag és szellem egyesüléséből áll, egyenrangú volna az emberrel, és nem állna az ember fölött. Semmiféle űr-lény, marslakó, „ufó” (amennyiben létezne ilyen) nem volna magasabbrendű, mint az ember. Biológiailag tartozhatna külön fajhoz; lehetne erősebb, okosabb vagy ügyesebb; de nem állna elvileg közelebb Istenhez. Akár gyarmatosíthatná is az embert, mint ahogy az európai ember meghódította az afrikai vagy amerikai őslakosságot, de ettől még nem volna nála magasabbrendű lény, mint ahogy az európai ember egy pillanatra sem volt magasabbrendű lény az afrikaiaknál vagy az indiánoknál. Minden anyagból és szellemből összetett lény egzisztenciális rangja pontosan egyenlő volna a földi emberével a teremtett valóság hierarchiájában. Metafizikailag ugyanazon fajhoz tartoznánk. Az angyal viszont, legyen szent angyal vagy bukott angyal, természeténél fogva magasabbrendű az embernél, ez pedig csakis úgy lehetséges, ha nincs szellemből és anyagból összetéve, hanem tisztán szellemi valóság. Ez nem pusztán teológiai vélemény, hanem az Egyház biztos tanítása. Talán nem lesz fölösleges még egyszer idéznünk a Katolikus Egyház Katekizmusának már idézett helyét:

Hitigazság, hogy szellemi, test nélküli lények, akiket a Szentírás általában angyaloknak nevez, léteznek. Ezt a Szentírás éppoly világosan bizonyítja, mint az egybehangzó Szenthagyomány.

Akik a Bibliából mást vélnek kiolvasni, a fundamentalista, szószerinti bibliamagyarázat hibájába esnek. Azonban, ha az angyalok mivoltát fizikai testként akarnánk értelmezni, kitennénk magunkat a materialista érvnek, hogy nincsenek angyalok, mert a radarok nem érzékelik őket. Mint ahogy komolyan elhangzott az állítás, hogy nincs Isten, hiszen az űrhajósok nem találkoztak vele. Igen, a hit ellen felhozott érvek gyakran megállják helyüket a mitológia ellen; olyan istent tagadnak, akiben mi se hiszünk, és olyan angyalokat cáfolnak, akiket mi is tagadunk. Ezért fontos, hogy hitünket mitológiától mentesen őrizzük meg. A mítosz és a racionalizmus Scyllája és Charybdise között elhajózva, vagy inkább föléjük emelkedve, képviseljünk hiteles természetfölöttiséget, amely nem irracionális, de nem is racionalista.

Hogy a szellemi valóságról szóló beszéd során olyan könnyű mitológiába tévednünk, azért az ember összetett, szellemi-anyagi mivolta felelős. Értelmünk használja érzékelésünket, fogalmainkat nem tisztán szellemi intuícióval nyerjük, hanem az érzékelésből absztrahálva. A conversio ad phantasmata, a képzetekhez való odafordulás egyik alaptétele Aquinói Szent Tamás megismerés-elméletének, éspedig teljes joggal. Az érzékelhető képekkel dolgozó képzelet állandóan működik az emberi gondolkodás folyamán, modellként szerepel az elvont logika számára, amely enélkül a modell nélkül egy lépést se bírna tenni. Ez nem is baj, amíg tudatában vagyunk annak, hogy az érzékelésből absztrahált gondolat a szellemi valóságnak mindig csak analóg és nem sajátos fogalmait képes megteremteni. Amelyik pillanatban azonban ezt szem elől tévesztjük, a fantázia önállósítja magát, és előáll a mitológia.

A legutóbbi fejezetben részletesen ismertettem Remete Szent Antal harcát a démonokkal. Ilyen aprólékos beszámolónk magában a Bibliában sincs. Fölmerülhet a kérdés: csakugyan realitásként kezelhetjük-e az olyan mozzanatokat, hogy a démonok a sírboltban vagy a pusztában tanyáznak, továbbá hogy fekete gyerek, csodaszép nő vagy acsarkodó vadállatok alakjában jelennek meg, s a pusztai erődben hangos kiáltásokkal zaklatják a remetét? Valóban autentikus hittapasztalattal van dolgunk, nem tévedtünk mitológiába?

Válaszul megismétlem, hogy Szent Atanáz magának Antalnak személyes beszámolói alapján írta meg a remete életrajzát, ezért azt lényegében hitelesnek kell tekintenünk. Megismétlem továbbá, hogy feltehetőleg vannak benne didaktikus mozzanatok is, amelyek hitbeli realitások szemléltetését szolgálják. Hogy hol van a pontos határ Antal konkrét tapasztalatai és az egyházatya tanító szemléltetései között, azt nagyon nehéz volna megmondani. A Szentírásnak is akadnak olyan részletei, amelyekről tudjuk, hogy nem mindenestül történeti beszámolók, de azt is tudjuk, hogy lényegükben hitelesek – s nem mindig tudjuk teljesen elválasztani a szigorúan történeti részleteket a szemléltető részletektől. Ezek a bizonytalanságok azonban csak részletkérdéseket érinthetnek, sohasem a hitigazság lényegét. Mindez korántsem jelent mitológiát. A mítoszban az emberi fantázia a hit helyébe lép. A szemléltető kép azonban nem mítosz – még akkor sem, ha történetesen mitológiából van merítve – , mert a hitigazságot fejezi ki. Amíg a hit a mérce, az elbeszélés hiteles marad. A racionalista szemében természetesen semmi különbség nincs a hit és a mítosz között, szerinte mindkettő csak az emberi fantázia terméke. Ahol azonban Isten határtalan szentsége valóban áttöri az emberi tapasztalat határait, ott hiteles természetfölöttivel állunk szemben, még akkor is, ha ez szuverén módon fölhasználja az emberi fantáziából származó képeket igazságának szemléltetésére. Hogy Isten titokzatos neve, a YHWH, csakugyan egy égő, de el nem égő csipkebokorból hangzott-e el először, ez a részletkérdés tökéletesen mellékes az igazsághoz képest, amit az önmagából táplálkozó tűz szemléltet: a szuverén és abszolút isteni VAGYOK igazságához képest. Hasonló módon az Antalt támadó, mégis tehetetlen vadállatok erőteljesen kifejezik a bukott angyalok attitüdjét az Istennek adott emberrel szemben, akkor is, ha feltesszük, hogy az esemény ebben a formában nem történt meg.

Megmondom azonban határozottan, hogy csak nagyon mérsékelten, jelentéktelen részletek esetében vagyok híve a Szent Antal-életrajz ilyen jelképes értelmezésének. Úgy gondolom, Szent Atanáz írása szabad, de hiteles elbeszélés. Ami Antallal történt, az bizonnyal szélsőséges eset, de szélsőséges az az emberi szituáció is, amelyben föllépett: a remeteség és az abból kinőtt szerzetesi életforma születéséről van szó, ami meghatározó elemévé vált az Egyház életének. Ami pedig az életrajz egyes elemeit illeti, teológiailag nem szól ellenük semmi.

A sírbolt és a sivatag mint a démonok lakóhelye jelenik meg. „A halál a sátán irigységéből jött a világba” (Bölcs 2,24), ezért a halál birodalma közvetlen vonatkozásban van a sátán birodalmával. A gerazai megszállott, akin egy légiónyi tisztátalan lélek uralkodott, „a sírboltokban lakott” (Mk 5,3). A Győztes Féreg, aki Poe költeményében az „Ember” című dráma hőse, jó szimbóluma a gonosz gyilkos uralmának. Ezt a szimbolikus összefüggést csak Jézus Krisztus keresztje töri meg. A keresztekkel vagy más keresztény szimbólumokkal jelzett sírok nincsenek átengedve a démonoknak, hanem, mint a gyönyörű bizánci temetési rítus megfogalmazza, a föltámadás napjára vannak lepecsételve. Hogy aztán a temetőkkel kapcsolatos babonás félelmek és kísértet-mítoszok is belejátszanak a temető mint démonizált hely képzetébe, azt oktalanság volna tagadni; ám, mint mondottuk, a mitikus képanyag is szolgálhat hitigazság kifejezésére.

A sivatag a maga ürességével szintén alkalmas szimbóluma a démoni egzisztencia ürességének. A Máté-evangélium Jézus ajkára adja a kijelentést: „Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélküli helyeken jár és megnyugvást keres, de nem talál” (Mt 12,43). A Tórában elő van írva, hogy az engesztelés napján egy kecskebakra kézrátétellel jelképesen rá kell helyezni Izrael minden bűnét, aztán a bakot ki kell vinni a pusztába, martalékul Azazelnek, a sivatagi démonnak (Lev 16,5-26). Innen származik a „bűnbak” kifejezés. A szokás talán mitológiai eredetre megy vissza, itt azonban az igaz Isten kultuszának részét képezi, mint jelképes tisztulási szertartás. Amikor Izajás próféta Babilon pusztulásáról jövendöl, a város pusztasággá válását így írja le:

Pusztai vadak tanyáznak ott,
a házaik megtelnek baglyokkal;
struccmadarak laknak majd ott,
és démonok kísértenek.
(Iz 13,21)

Edom pusztulásáról, ugyancsak Izajásnál, a következőket olvassuk:

Sakálok lakóhelye lesz,
és struccmadarak tanyája.
Vadmacskák találkoznak ott hiénákkal,
és démon kiált a társának.
(Iz 34,13-14)

A Tóbiás könyvében szereplő Azmódeus démon is Felső-Egyiptomba menekül, ahol később a remeték telepei kialakultak, Ráfael angyal ott kötözi meg (Tób 8,3). Látjuk tehát, hogy a puszta, mint a démonok lakóhelye, polgárjogot kap a Bibliában.

Föl lehet tenni azonban a kérdést: erőteljes szimbólumról van szó csupán, vagy arról, hogy egyes helyeken csakugyan „ott tartózkodnak” a bukott angyalok? Próbáljunk szabatosan beszélni. Angyal – ha szent, ha bukott – semmiképpen nem „tartózkodhat” egy helyen úgy, hogy az körülhatárolja őt. A geometriai körülírtság ugyanis a testek tulajdonsága, és az angyal nem test. Ha egy angyal jelen van a térnek bizonyos részében, ez csak egyféleképpen érthető: hatást fejt ki, működik, tevékenykedik azon a helyen. Az angyalok eszmehordozók, az anyagra úgy gyakorolnak hatást, hogy kifejezésre juttatják benne az általuk képviselt eszméket. Így a sírokban a halál eszméjét, a sivatagban a sivár üresség eszméjét. Ebben és csak ebben az értelemben a temető és a sivatag valósággal a démonok lakóhelyének tekinthető.

De nem csupán a sivatag és a temető. Pogány kultuszhelyek, mágikus célra használt helyek, sátánista rítusok helyei, káromkodástól, részegeskedéstől megfertőzött helyek mind démonok tanyájává válhatnak. Az egyes területek szellemi befolyásoltságáról még részletesebben is kell beszélnünk. Már említettem egy esetet, amikor egy kilencéves fiút támadott meg egy démon egy tengerparti víkendházban. Ismerek egy hívő keresztény hölgyet, aki élete során egyszer olyan lakásba került, amely a benne lakó részeges idős férfi halála folytán üresedett meg. Egy éjjel a hölgy arra ébredt, hogy sötét alak áll az ágya mellett, majd leül rá. Jézus nevét kiáltotta, bár olyan nyomás nehezedett rá, hogy csak nehezen tudta kimondani. Jézus nevére a betolakodó eltűnt. A lakásban kétségtelenül démonok voltak, házszentelést és szabadító imát kellett végezni benne. Tárgyakhoz ugyanúgy tapadhat a démoni jelenlét, mint helyekhez; ezt a témát csak megpendítettük, de később részletesen ki kell fejtenünk.

Remete Szent Antal életrajzában ennél is feltűnőbb két dolog: a démonok látható megjelenése és a fizikai bántalmazás. Utóbbiról már röviden említettem, hogy az anyagban kifejezésre jutó eszméken keresztül valóságosan és minden mitológia nélkül megtörténhet, és bőséges helye van a misztikus tapasztalatban. Később még részletesebben kell tárgyalnunk a démoni ártalmak formáit, akkor erről is többet beszélünk. Most azonban foglalkozzunk a démonok (vagy inkább általánosságban az angyalok) megjelenéseivel.

Tóbiás könyvében Ráfael angyal szabályszerűen emberi alakot és emberi nevet vesz fel, és egy hosszú utazást tesz meg Tóbiás társaságában, aminek során, ha föltételezzük a történet valóságát, minden emberi életfunkciót szabályosan végez. Régebben a teológusok ezt az elbeszélést szorosan történetinek tartották, s ezzel kapcsolatban elméletet kellett alkotniuk arról, hogyan ölthetnek emberi testet az angyalok. Az elmélet az volt, hogy ilyenkor ruhaként használnak egy külön számukra teremtett emberi testet. Csakhogy a test magasabb fokon szervezett, mint a ruha; ha az angyal oly módon szervezi meg az anyag számára kiutalt részét, hogy az emberi testként funkcionál, akkor bajosan látható, mi a különbség az anyagot emberi testként működtető angyal és az anyagot emberi testté szervező emberi lélek között. Ha az angyalok ily módon bármikor megtestesülhetnek, az emberiség egy része bármely pillanatban tetszés szerint angyalokból állhat, talán bukott angyalokból is. Sohasem tudnám, melyikkel beszélek éppen. Márpedig az Egyház azt tanítja az emberiségről, hogy egységes, és minden tagja Krisztus vérén van megváltva. Részemről azt vallom, hogy az anyag emberi testté szervezése az emberi lélek specialitása, és még a megtestesült Ige esetében is csupán azért volt lehetséges, mert ő teljes emberségünket magára vette, és így valóságos emberi lelke volt. Az Istentől teremtett mű-test elmélete számomra mitologikusan cseng.

Ma már nem gondoljuk, hogy Tóbiás könyvét szigorúan történeti értelemben kellene venni; inkább tanító elbeszélés az, lelki tanulságai érvényesek, de a történet maga a szerző fantáziájának műve. Tóbiás könyvén kívül is bőségesen találkozunk azonban angyali jelenésekkel, mind a Bibliában, mind pedig a misztika történetében. Hogyan magyarázzuk ezeket? Nos, az angyal képes hatni az anyagra, képes hatni az emberi testre és az emberi idegrendszerre is. Előd István a következő mechanizmust vázolja föl:

Amikor Isten azt akarja, hogy egy angyal által közvetített kegyelmet jelenés formájában ismerjen föl valaki, akkor úgy hat az illető fantáziájára, hogy az illető a maga vizuális vagy auditív képességeinek vagy ezek együttesének megfelelő formában kivetíti, objektiválja a hatást.

Ebben a teóriában az nem tetszik nekem, hogy Isten az, aki a befogadó fantáziájára közvetlenül hat, az angyal maga pedig passzív marad. Ha az angyal történetesen bukott angyal, ördögi mondanivalóját Isten közvetíti az embernek? Eddigi megfontolásaink más irányba mutatnak. Az angyal, teremtett mivoltánál fogva, képes hatni mind a külső anyagra, mind az emberi érzékekre, köztük a belső érzékekre, így a fantáziára is. A látott és hallott tünemény tehát az angyal műve, de nem az élettelen anyagban végrehajott műve, hanem olyan működés, amelyet az angyal az emberen gyakorol. A szent angyal Isten küldetésében járva, a szentségtelen angyal pedig Isten elleni dühöngésében. A Remete Szent Antaltól látott csábító szép nő vagy a támadó vadállatok ebben az értelemben lehettek reálisak. Démonok voltak, de nem saját alakjukban. Többek között azért, mert nincsen saját alakjuk.