Oláhné Radványi Zsófia

Isten szeretetéről

Kedves Barátaim, kedves Testvéreim az Úrban! Beszéltek már előttem is sokan arról a végtelen fehér izzásról, amely a mi Istenünk lángoló szeretete. Tanáraink magyarázzák, papjaink fejtik ki; akiket szentként tisztelünk, életükkel és műveikkel tesznek róla tanúságot. Legfontosabb dokumentuma azonban a Szentírás tanúsága, amely egyes emberek személyes életútján túl népek történetével igazolja Isten önkinyilatkoztató szeretetét.

Miért van hát szükség rá, hogy én is beálljak a sorba, és olyasmiről próbáljak meg beszámolni, amit elődeim már nálam sokkal jobban kifejtettek? Két okom van rá: vágyom megosztani veletek is azt az örömöt, amelyet Isten személyes szeretetének szólítása ébresztett bennem, és ez a felismerés nem is hagyja, hogy hallgassak. Tanújává kell válnom – miközben félek is most előttetek erről beszélni, hiszen annyi nálam alkalmasabb személy van - akár köztetek is - aki erről most helyettem szólhatna.

Már ide jártam közétek, ebbe az iskolába, amikor férjemmel – akkor még vőlegényemmel – megismerkedtünk egy katolikus karizmatikus közösséggel. A vasárnapi miséken együtt ministráltunk velük, előtte pedig közösen zsolozsmáztunk. Előfordult, hogy nyelveken kezdtek imádkozni, vagy énekelni. Amikor először hallottam nyelvéneket, nem riasztott meg. Furcsának találtam, talán még bizarrnak is, de határozottan éreztem, hatalom és erő van benne. Valahogy úgy, amikor az emberek megérezték: Jézus másképpen beszél hozzájuk, mint a farizeusok és írástudók. Ő úgy beszélt, „mint” akinek hatalma van. A Szentlélek érezhető jelenléteként fogalmazódott meg bennem akkor ez a tapasztalás. Boldogság ragadott magával. És ez a boldogság azóta is sokszor visszatér, amióta magam is tagja vagyok ennek a közösségnek, s rendes szavas imáim mellett ugyanúgy szoktam nyelveken is imádkozni. Egyik ilyen imádság alkalmával támadt fel bennem a vágy, hogy ismerjem a valódi Istent. Addigra már tisztában voltam vele, hogy számomra elfogadható és elfogadhatatlan istenképek léteztek, a valóságos Isten azonban távol maradt megismerési szférámtól. Amikor azonban megjelent bennem ez a mérhetetlen vágy és többször is ostromoltam vele az eget, válasz érkezett imáimra. Lassan érezni kezdtem, tapasztalható közegbe került Isten jelenléte. És ami a legcsodálatosabb, azt éreztem, hogy szeret! Forróság öntött el. Imádkozó kezeim, mintha lángot vetettek volna. Most már kezdtem egy kicsit kapiskálni, mit is jelent az, „a mi Istenünk emésztő tűz” (Zsid 12,29). Ehhez az élményhez viszont akkor kerültem idáig legközelebb, mikor egy alkalommal ott ültem a tabernákulumba rejtett Úr előtt, s egyszer csak fehér izzást láttam magam körül, amely körbevett.

Azért meséltem nektek erről, mert ezzel is szeretném alátámasztani, hogy a valóságos Isten megtapasztalható. Nem távoli, hanem nagyon is közel van. És szeretete, amiről annyian beszélnek, az is szintén megtapasztalható. De ennyivel nem elégedhetünk meg. Értenünk is kell, és felfognunk, milyen ez a szeretet. Hiszen bármennyire is hasonlítgatjuk szüleink szeretetéhez, úgy tűnik, nem akar mindentől megóvni minket. Látszólag szenvedéseink nem mindig múlnak el, terheink sokasága nem csökken, a világ csábítása vagy ellenségessége nem lohad sokáig. Bármennyire is hasonlítjuk Őt egy baráthoz, mindig érezni fogjuk, nem vagyunk egyenrangú felek, az ő tökéletessége mindig felülmúl minket. S bármennyire is hasonlítjuk Őt jegyesünkhöz, el fogjuk ismerni, saját jegyesünk nem viselne el ennyi hűtlenséget, ennyi megbántást, ennyi hálátlanságot, vagy hallgatást.

Isten szeretete félelmetes misztérium. Egyrészt megengedi, hogy rossz dolgok is történjenek velünk, halálosan megbetegedhetünk, elveszíthetjük szeretteinket, tapasztalhatjuk, hogy számtalan igazságtalanság történik velünk, s az igazságszolgáltatás valahogy elmarad. Saját szuverén döntése, hogy mikor tesz csodát velünk, és menekít ki ezekből a bajokból, s mikor hagyja, hogy szenvedjünk, s ebben a szenvedésben megedződjünk, mint az arany a tűzben. Ismerhetjük őt személyesen, mégis lesznek időszakok, amikor lelkünkben, mint száraz sivatagban bolyongunk, Őt keresve, mintha örökre elvesztettük volna, s az Ő döntésén múlik, mikor hozza el jelenlétével nekünk a vigasztaló oázist.

Mert az ember Istenre szomjazó lénynek lett teremtve. Bármi más boldogságot talál földi életében, az elmúlás árnyéka befedi azt, s a megsemmisülés egyszer csak kikapja kezünkből. Úgy is mondhatnám, az ember egzisztenciális kérdéseire Isten a válasz, egyedül Őbenne érthető meg létünk miértje. És így számunkra is Ő a válasz, saját, apró-cseprő vagy fontos, emberi problémáinkra.

Isten misztikus megtapasztalása mindenki számára nyitva áll, nem szükséges hozzá karizmatikus mozgalom tagjának lenni. Van szükség hozzá valamire? Igen, van. A törvények megtartásán, az imádságon és az értelmi megfontolásokon kívül, melyek józan keresztény életünk díszletei, van valami, ami nélkül nem lehet Istent felfedezni. Ami nélkül ezek a díszletek, csak festett színek maradnak, nem válnak életünkké. Ez pedig az a szuverén döntés, amit nekünk kell meghoznunk. Az, hogy fenntartás nélkül, minden bizalmunkkal Istenbe vetjük magunkat. Hagyjuk, hogy azt tegyen velünk és oda vigyen minket, ami neki tetszik. Hiszen bízunk abban, hogy ő a legjobbat akarja nekünk! És nem fogunk benne csalódni. Legfeljebb meglepetést okoz nekünk. Így válunk mi is karizmák hordozóivá, bármilyen hiteles lelkiség útján. Hiszen Isten Szentlelke segít ebben a döntésünkben, s Ő ajándékoz meg ezekkel a vigasztalásokkal a következményekben való kitartáshoz.

Kívánom nektek, kedves Testvéreim, hogy mindnyájan együtt dicsőíthessük Őt szeretett Fia Országában. Addig pedig mindenkinek kívánok izgalmas felfedező utat Istennel, Istenben!

(Zsófi retorikai gyakorlatként fogalmazta meg ezt a 2006-2007 tanévben. De egyúttal tanúságtétel.)