Szabó A. Ferenc tanúságtétele, 1. rész

 

Tizennégy éves koromban ittam meg az első üveg Éva vermutot három kislánnyal. Rendkívül vidámak lettünk, jókat nevettünk, bebújtunk egy kb. derékmagasságig érő szekrénybe, és ott viháncoltunk. Meggyőződtem arról, hogy az ital jókedvre derít, és ennek az élménynek a nyomán újra és újra iszogattam barátokkal. Volt is, amikor ez valóban örömet, jókedvet adott. Kb. tizennyolc éves koromtól fogva az alkohol már nagyon sok problémát okozott, de nem vettem tudomást róla, hiába tették szóvá mások. Húsz éves koromra kezdtem rádöbbenni arra, hogy nemcsak a kezdeti örömet nem adja, de már ő a „főnök”, ő uralkodik rajtam; ha nincs, már elkezd hiányozni. (Itt még valószínűleg csak lelki rabságom volt, mert egyre több volt bennem az elhagyatottság, a magányérzés.) Tizennyolc évesen jöttem föl Pestre, és fokozatosan mindenféle depressziók kezdtek elhatalmasodni rajtam: félelmek, féltékenységek, agresszivitások meg hasonlók. Ezt valahogy itallal le lehet vezetni, gondoltam. (Dohányoztam is tizenhárom éven keresztül. Ezt szintén tizennégy éves koromban kezdtem el. Kezdtem észrevenni azt, hogy örömet ugyan nem okoz az ital, de ettől függetlenül „hajtottam”.) Huszonhét éves koromra alkoholista lettem.

Az alkoholisták talán azt mondják, nem tudom, mit beszélek, hiszen még olyan fiatal vagyok; harminc évesen nem válhat az ember alkoholistává. Én azzá váltam. Minden este úgy berúgtam, hogy nem emlékeztem másnap semmire. Kb. a harmadik-negyedik sör után már beállt ez az emlékezetvesztés. Ez volt az utolsó évek hozadéka, de azért hozzá kell tennem, hogy ebbe nagyon sok más tényező is betársult.

Mintegy tizenkilenc évesen léptem kapcsolatba a sámánizmussal. Nem sátánizmus, hanem sámánizmus. Nem mintha lényegileg különböznének, csak akkor még ezt nem tudtam. Amit a New Age ma divathullámként sámánizmus néven terjeszt, az sajnos a sátán műve. Erről nyolc éves tanúságom van. Nyolc éven keresztül végeztem a sámángyakorlatokat. Csörgőm volt, dobom volt. Nem annyira elméleti síkon közeledtem a dolgokhoz, inkább mindent gyakorlatban éltem meg. Tűztáncoltam. Itt ha már a tűz szóba jön, megemlítem, hogy négyszer mentem át tűzön, tehát négyszer voltam tűzönjáráson. Erről fogok ismertetni egy gyönyörű igét, ahol az ige egy az egyben megmondja, hogy ne menjünk át tűzön. Én átmentem négyszer. Többször vettem részt izzasztókunyhóban is révülésen. Ott arra megy ki a játék, hogy kiszálljunk a testünkből. Nyolc hónapon keresztül voltam egy természetgyógyász mellett, akiről kicsit bővebben fogok beszélni. Ebből négy és fél hónap volt, amit intenzíven mellette töltöttem; az első négy hónap nem volt annyira vészes, mert csak ritkán jártam, ismerkedtem a dologgal.

Az alkoholról, azt hiszem, világosan szóltam. Én tényleg a rabjává váltam, mindennap berúgtam. Nagyon ritka volt, hogy egy-két nap kimaradt. Nem is tudom – maximum pénzhiány miatt lehetett. Ez természetesen nagyon sok adóssággal is járt, mert állandóan kölcsönöket kértem, a cigarettára is. Amit az alkohol nyújtott, már nem igazán volt elég: rabja voltam, örömet nem adott. Az ember arra teremtetett, hogy boldog legyen. A boldogságot kerestem, úgyhogy elkezdtem komolyabb dolgok felé is fordulni. Volt egy időszak, amikor sokat füveztem. Volt LSD az életemben, volt – többször is – egy szintetikus teakeverék, egy mexikói gombafajta, ami nyolc órán keresztül "röpített". Ezeket sokszor jóhiszeműen használtam, mert úgy gondoltam, hogy valamilyen beavatásban veszek részt.

Másfél évig éltem együtt egy kislánnyal vadházasságban, amiből kb. egy év után egy gyermekáldás jött volna, de abortusz lett a vége. És nem tudtam, hogy bűn! A világ nem tudja, hogy az abortusz bűn. Utána két évig éltem egy másik kislánnyal, ott nem volt gyermekáldás, de egyre növekedett a sátán hatalma rajtam. Nehéz volt mellettem. Most se könnyű, de akkor aztán igazán nehéz volt mellettem megmaradni, úgyhogy tiszteletem azé a kislányé, aki kibírta. Hihetetlen méretű volt bennem a féltékenység, a nőn való uralkodási vágy. Ez generációs probléma, amit csak Jézus gyógyíthat meg. Légzési transzokon is vettem részt. Biztos tudnék még további ártalmas befolyásokat is felsorolni, amik előfordultak az életemben. De most másról szeretnék beszámolni.

Huszonhét éves voltam. Egy délután fogtam a sámáncsörgőmet otthon a szobámban, és elhatároztam, hogy valamiért csörgőzöm. Úgy neveztük ezt, hogy sámánrévülés, vagy sámánutazás. Nekem egy farkas volt a segítőállatom. A mai napig is tetoválás van a kezemen, egy farkas van rátetoválva, egykori segítőállatom sámán koromból.

Elkezdtem csörgőzni. Úgy nyolc éves sámángyakorlattal a hátam mögött tudtam, hogy minek kéne történnie. Hát nem az történt. Valami más történt, mert azon a délutánon az Úr úgy döntött, hogy elég volt! És találkoztam az élő Istennel.

Ez az élmény gyönyörűbb és mélyebb volt életem minden addigi élményénél. Valóságos, „egy az egyben” találkozás volt. Akkor úgy keltem föl, hogy ömlöttek a könnyeim, bőgtem örömömben és döbbenetemben, és csak annyit tudtam mondani: „Köszönöm, Jézus!”

Láttam egy alakot, és két kérdést tudtam föltenni neki. Nem láttam az arcát, csak az alakját, mert mögüle jött egy hatalmas nagy fényesség, ami áradt rám. Olyan volt, mintha fölvágták volna a hasamat, és áradt be a bensőmbe ez a fényesség. Egyre normálisabb állapotban voltam, egyre tudatosabb állapotban. Saját első kérdésem döbbentett meg a legjobban. Olyan körökben mozogtam, amelyek miatt inkább azt kellett volna kérdeznem, hogy: „Te vagy Buddha?” Vagy: „Te vagy Krisna?” Vagy: „Te vagy az én sámánmesterem?” Meg sem voltam keresztelve. Ez mutat arra is, hogy a szüleim nem sokat beszéltek nekem az Úrról. Nem ismertem a tízparancsolatot, és a Bibliát csak huszonyolc éves koromban vettem a kezembe, egy évvel ezután. De Jézus eljött értem. Értem így, másért máshogy. Szóval, első kérdésem, amely engem is meglepett, így szólt : „Te vagy Jézus?” És ő bólintott. A második kérdésem az volt: „Mi van a sámáncsörgővel?” Mert ott volt a jobb kezemben még a sámáncsörgő, és éreztem, hogy valami nem stimmel. A válasz pedig ennyi volt: egy legyintés. Ami a legfenségesebb, a leghatalmasabb, a legszabadabb és legirgalmasabb legyintés volt, amit valaha láttam.

Szeretném, ha mindennap ilyen legyintéssel tudnék végigmenni az életen addig, amíg színről-színre teljesen meg nem láthatom őt! Nagyon-nagy erő volt ebben a legyintésben. Ezek után fölkeltem, sírtam, és azt mondtam, hogy ha ekkora ajándékban volt részem, nekem is kell valamit tennem. És letettem a cigarettát.

Tanúságot szeretnék arról tenni, hogy a cigarettát nem lehet csökkengetni, nem lehet máshogy leszokni róla, mint megvárni azt a pillanatot, ahol nem csapod be magad és nem hazudsz magadnak: azt a pillanatot, amikor világosan érzed, hogy „most” – és akkor letenni, és nem venni fel többet. Ezt csak így lehet csinálni – és ha az Úr segítségét kéred, akkor könnyen meg is lehet csinálni. Ha Ő szabadít meg, valóban szabaddá válsz. Találkoztam olyan emberrel, aki évek óta nem bagózik, de még mindig kínlódik, hiányzik neki, gondol rá, szóval a ló túloldalán (a jobbik oldalán) van, de még mindig rabságban. Az ilyeneknek üzenem, hogy Jézus teljesen szabaddá tud tenni. Az alkohollal ugyanez a helyzet.

Tehát ez volt az első, amit elhagytam. Talán meg vagytok ijedve attól, hogy ha leteszitek a cigarettát, akkor idegesebbek lesztek, meg sok minden felszabadul bennetek, de ha ugyanezt az Úr kezébe teszitek le, akkor ez ajándék, erő lesz az életetekben. Nem volt nekem keresztény közösségem és semmit nem tudtam még. Több mint egy éven keresztül még nem voltam kapcsolatban keresztény emberekkel, valahogy le kellett vezetnem mindazt, ami fölszabadult bennem. Erők szabadultak föl. A cigaretta nagyon-nagyon letompít. Ha cigarettázol, biztos ismered azt az érzést, amikor reggel kimész a napsütésbe, teleszívod a tüdőd friss levegővel, nyújtózol egyet, mert gyönyörű a napsugár, minden szép, zöldek a levelek, azután rágyújtasz egy cigarettára, összezuhansz, aztán már nem is zöldek a levelek... stb. Ilyen a cigaretta. Ekkora pusztítást végez a mi lelkünkben. De ilyen a többi is mind. Nem szeretnék most sokkal többet mondani erről, csak annyit, hogy akkor elindultam, s volt egy hét hónapos időszak az életemben, amikor nagyon kemény emberi erőfeszítésekkel küzdöttem az ital ellen. Természetesen ez is Isten kegyelme volt már, ez az erő, de akkor még nagyon magamban bíztam. Hét hónap után egyik nap a bátyámnak a lakásában voltam, térdrerogytam és azt mondtam, hogy: " Uram, én nem vagyok szabad az italtól, mert most ugyan nem iszom, de ugyanolyan rabságban vagyok tőle, mert félek az italtól, és ennek nincs semmi értelme." És akkor az Úr küldött embereket, akik imádkoztak értem. Ennek az imának köszönhetem, hogy az alkoholizmus démonától megszabadultam. Az alkoholizmus egy démoni lény bennünk, tehát aki valóban komoly kapcsolatba kerül az alkohollal, ellenséges szellemet enged be az életébe. Én szabályosan megéltem az ettől való szabadulást, és utána nem volt már sok problémám vele, bár természetesen jobban oda kell figyelnem, mint annak, aki nem volt olyan mélyen benne.

Ezután jön az a szakasz az életemben, az a nyolc hónap, amiből négy és félről fogok beszélni, de most átugrom. Egy hang azt mondta, hogy menjek ki Csíksomlyóra, én pedig fogtam magam és kimentem. Fogalmam sem volt, hogy miért megyek, hogy voltaképpen mit akarok. Már a sámánizmuson belül is érdekesnek találtam Assisi Szent Ferenc alakját. Az ő alakja sokat segített abban, hogy a kereszténységhez közelebb kerüljek. Akkor kimentem Csíksomlyóra – ezt sem szeretném nagyon részletezni – , és megkeresztelkedtem. A csíksomlyói remete lett a keresztapám, Antal testvér. Tíz-tizenkét kicsi árva cigány énekelt, és négy vagy öt ferences öreg sírdogált a keresztelőmön. Azt mondták, úgy mondtam el a hitvallást, hogy ők azt még nem is hallották olyan szépen. Tényleg gyakoroltam előző éjszaka. Ezután négy és fél hónapot kinn voltam még Csíksomlyón, és megbérmálkoztam. Egy karizmatikus közösség megszólított, hogy menjek, és végezzem el velük a Szentlélek szemináriumot, és én nagy erővel tiltakoztam ez ellen, mert addig a pontig semmilyen közösséghez nem tartoztam, és nagyon büszke voltam arra, hogy én vagyok a nagy „hegyivadász”, a „magányos farkas”. Tiltakoztam mindenféle komolyabb közösség ellen. Amikor a karizmatikus testvérek elkezdtek invitálni, hogy menjek el Szentlélek-szemináriumra, nagyon ellenálltam. Azt mondtam az Úrnak: hogyha Te akarod, adj valami jelet, és akkor elmegyek. Két nappal a határidő lejárta előtt teljesen világos jelet adott arról, hogy mennem kell. Elmentem. A bérmálkozásom előtti csütörtökön magnóról hallgattuk Katona atya tanítását, amelyben azt mondta: nagyon ritka esetekben előfordul, hogy a bérmálkozás szentsége és a Szentlélek-szeminárium Szentlélek-áradása egybeesik. Az enyém volt az egyik ilyen ritka eset. Azon az estén betöltött a Szentlélek. Énekelni kezdtem nyelveken. Nagyon szép volt. Ezzel az élménnyel mentem el bérmálkozni, és ugyanilyen erővel megéltem azt is. Így jöttem haza.