Duane Washum volt szabadkőműves nagymester tanúsága

Original English

Egy arizonai városban nőttem fel, ahol úgy tűnt, hogy a „közösség oszlopai” mind szabadkőművesek voltak.

Annakidején nem tudtam, mi folyik egy szabadkőműves páholy belsejében, de az emberek kaliberéből ítélve, akiket úgy ismertem, mint ennek a szervezetnek tagjait, mindig azt gondoltam, hogy az bizonyára valami nagyon értékes dolog.

Édesapám, aki köztiszteletben álló jogi tisztviselő volt, és mind megbízásból, mind választások révén sok funkciót töltött be pályafutása során, továbbá üzletember is volt, a közösség oszlopának számított. És ő, valamint legalább egy nagybátyám és egy sor unokatestvérem mind a Kék Páholy szabadkőművesei voltak. Édesanyám és mindhárom nagynéném tagja volt a Kelet Csillaga Rendnek, amely alapjában egy csatlakozó női szervezet a szabadkőművesek feleségei, lánytestvérei, anyja és leányai stb. számára, jóllehet nem kizárólagosan. A középiskolában aktívan bekapcsolódtam a DeMolay közösségbe, feleségem pedig korábban a Lányok Nemzetközi Szivárvány Rendjéhez tartozott.

Édesapám 1963-ban hagyott itt bennünket. Sokkal több volt ő számomra, mint egyszerűen a papám. Amikor elveszítettem, legjobb barátomat veszítettem el. És mielőtt ez a legjobb barátom meghalt, egyike végső kívánságainak, amelyeket anyámmal közölt, az volt, hogy két fia szabadkőműves legyen. Még mindig nem tudtam, mi folyik egy páholy belsejében, de apa mindig azt mondta, hogy a szabadkőművesség jobb emberré tette. Nem volt „templombajáró”, ahogy mondják – családunk nem tartozott semmilyen egyházhoz – , de valóban jó, becsületes, tiszteletreméltó ember volt, akit mélyen tiszteltek sokan azok közül is, akik a szemközti oldalon álltak, amikor a törvényt kellett végrehajtania.

Mintegy tizenöt évvel később, amikor már elhagytam Arizonát, apám kívánsága teljesült. 1978 májusában Csatlakozott Inasként beavattak a Kék Páholyba, amelynek fivérem már tagja és tisztségviselője volt. Szeptemberben előreléptem a Mesterség Segédének fokozatára, és 1978. november 10-én Szabadkőműves Mester lettem. Azon az estén megajándékoztak egy szabadkőműves kitűzővel, amely apámé volt, és könnyekkel a szememben és örömmel a szívemben végre kimondhattam: „Most már nyugodhatsz, öreg barátom. Mindkét fiad szabadkőműves.”

Még mindig nem volt fogalmam arról, mi is voltaképpen a szabadkőművesség értelme. Mindig azt hallottam, hogy férfiak testvérisége, amelynek tanítása a Biblián alapul. Mondani nem mondták ezt nekem, még beavatásom estéjén sem, amikor, mielőtt a páholy termébe beengedtek volna, ki kellett jelentenem, hogy „örömmel alkalmazkodom a Testvériség valamennyi ősi szokásához és elfogadott gyakorlatához”, bár abszolút semmi fogalmam nem volt arról, mik ezek a „szokások” és „elfogadott gyakorlatok”. Nem emlékeztem arra, hogy apám valami gyakran járt volna a páholyba, sem arra, hogy ez valaha tárgya lett volna asztal melleti beszélgetésünknek. De soha nem hallottam őt negatív kijelentést tenni a páholyról, és nem hallottam ilyen megjegyzéseket családom többi tagjaitól sem, kivéve egy nagybátyámat, de ő sem mondott olyasmit, ami a szabadkőművesség belső tevékenységére vonatkozott volna. Amint később rá kellett jönnöm, semmiképpen nem is volt rá mód, hogy ez a nagybácsi tudhatott volna erről valamit, hiszen „kívülálló” volt. Sok ember még BELÜLRŐL, a Rend soraiból se tudja. Azonfelül a legtöbb szabadkőművesben, akiket belépésem előtt ismertem, megbíztam, és mindaddig, amíg nem csináltak velem rossz vicceket, nem is túlságosan érdekelt.

Sok munkát jelent a Kék Páholy szabadkőművesség, ha egyik fokozatból a másikba akarsz lépni. „Előmozdítási anyagokat” kell memorizálni: ezek egy sor szószerinti kérdést tartalmaznak, amelyeket feltesznek neked, és ezekre olyan válaszokkal kell szolgálnod, amelyeket szintén majdnem szóról-szóra meg kell tanulni. Egyes helyeken megkövetelik, hogy ezek az előmozdítások a nyílt páholy előtt történjenek, valamennyi tag jelenlétében. Nekünk ezeket a vizsgákat az előtérben kellett letennünk, mialatt a páholyban folyamatban volt az ülés.

Harmadfokú előmozdítási vizsgámat a decemberi hivatalos (ügyviteli) találkozó estéjén tettem le, ami éppen idejében történt, hogy a következő évre (1979) megválasztott Imádságos Mester kijelöljön engem Ifjabb Segédének. Ehhez a pozícióhoz nem tartozott hangosan elmondandó szöveg, ezért hát megértek, hogy kezdjem megtanulni mindhárom fokozat és minden tisztség „Munkaeszközök” leckéjének előadását. 1980-ban Káplánként szolgáltam. Ehhez nagymennyiségű memorizálási feladat tartozik, körüljárásokkal, imádságokkal és egyéb különböző dolgokkal, amelyek a tisztséggel járnak. Azonkívül megkezdtem az Idősebb Dékán szerepeinek megtanulását is a különböző fokozatokban, és úgy tovább. Azon a nyáron elkezdtem tanulni az Első Fokozat Előadását, amelyet ősszel kellett elmondanom, amikor a páholy nyári szünete végetért. Valamikor e két első év folyamán memorizáltam a Kötény Előadást is. 1981-ben Junior Nagymester lettem, a páholy három fő tisztségviselőjének egyike, ez volt az első választás útján nyert hivatalom. Legjobb emlékezetem szerint ebben az évben kezdtem jelölteket elkötelezni, ami a kötelezettségek rájuk helyezését jelenti valamennyi fokozatban, az Imádságos Mester szerepét felöltve a jelölt(ek) beavatásának vagy előmozdításának rituáléjában. Mire Szenior Nagymester évem végetért (1982), nagyon sokat megtanultam a fokozati munkából, amit meg kellett tanulnom, és így több időm maradt arra, hogy, amint reméltem, jól szolgáljam a testvéreket, amikor 1983-ban Imádságos Mester lettem Nevada egyik legnagyobb Kék Páholyában.

Keleten töltött évem végén pedig, amikor Érdemes Mester kötényemet megkaptam és felavattak a vele járó nagyon megtisztelő címre, nem tudom, volt-e életemnek olyan pillanata, esküvőmet és két gyermekünk születését leszámítva, amely akkora alázattal és ugyanakkor akkora büszkeséggel töltött volna el.

Az Érdemes Mesterek, BÁRMELY páholyból, akármilyen nagy vagy akármilyen kicsi az a páholy, valóban a páholy legfönségesebb testületét alkotják, és most egy lettem közülük. De 1984 januárjában valami más is történt az életemben, amely mindörökre megváltoztatott engem és körülményeimet, és ez a különös valami, dicsőség Istennek, nem volt más, mint Jézus Krisztus maga!

1983 decemberének vége felé, közvetlenül hivatali időm lejárta után, az én Uram és Megváltóm elkezdte kinyilvánítani nekem az igazságot önmagáról és az igazságot a páholyról is. Elkezdte megmutatni nekem, hogy a szabadkőművesség tanítását követve, ahelyett, hogy megerősödtem volna keresztény hitemben és közelebb kerültem volna Hozzá, egy olyan szervezet hamis tanításait követtem, ahol a Mindenség Nagy Építőmesteréhez imádkoznak, és ez a GAOTU (Great Architect of the Universe), ahogy hívják, nem az Atya, Fiú és Szentlélek, hanem inkább valamilyen összetett „istenség”, amelyhez Muszlimok, Buddhisták és egyéb nem-keresztények ugyanúgy kényelmesen imádkozhatnak. Elkezdte megmutatni nekem, hogy Szent Igéje Igazságának befogadása helyett annak ügyesen – és néha nem is olyan ügyesen – szerkesztett eltorzításait fogadom be.

Döntésem, hogy elhagyom a páholyt, nem született könnyűszerrel, és nem is egyetlen esemény váltotta ki. Vagy kéthetes perióduson mentem át, mialatt egész világom a feje tetejére állt. Érvek és ellenérvek ostromoltak mindkét oldalról, egy szellemi csatában, amely bensőmben folyt. Visszagondoltam régebbi eseményekre, amelyek annakidején felzaklattak, de amelyeket sikerült racionalizálnom; és néhány olyan is, amely sosem lett megoldva, mint például:

1.) Annak az évnek elején, amikor Ifjabb Segéd voltam, a páholy Érdemes Mestereinek egyike, aki ugyanakkor Nagy Páholytiszt volt, páholyülések alatt az oldalsó sorokban ült és egy-két barátjával beszélgetett. Sajnos az Úr nevének hiába vétele gyakori része volt a beszélgetésnek. Egy bizonyos estén rövid idő alatt többször hallottam ilyen szavakat kijönni a száján. Amikor a tagságot a munka után frissítőre invitálták, a folyosón odamentem ehhez a személyhez. Megmondtam neki világosan: „Ha ezeket a szavakat máskor is hallom tőled a páholyülés során, szabadkőműves vádemelést eszközlök ellened, és kizáratlak a Kőművességből.” Őszintén megvallva, nem tudtam, lehetséges-e ilyesmi, de amikor szóra nyitottam a számat, ez jött ki rajta. Olyan csönd lett, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Mindenki izgalomba jött, aki hallotta a konfrontációt, de legtöbben (legalábbis azok közül, akikkel közvetlenül beszéltem a dologról) nem azon háborodtak föl, amit az az ember mondott. Inkább ilyeneket mondtak nekem: „De hát Duane, ő Érdemes Mester.” „De hát Duane, ő egy Nagy Páholytiszt.” Megvallom, ha visszavonhattam volna szavaimat, és módom lett volna inkább négyszemközt elmondani őket, mint nyilvánosan, bizonyára ezt tettem volna, annak ellenére, hogy az ő szavai hallhatóan hangzottak el a páholyban. Ez lett volna a keresztény eljárás, de meg kell mondanom, hogy nem voltam valami nagyon keresztény annakidején, bár azt vallottam, hogy az vagyok. Attól a perctől kezdve ez a szituáció rejtély volt számomra, mert úgy tűnt, hogy az illető szabadkőműves címei valamiképpen felülírják teljességgel káromló kijelentéseit. Nem tudtam megérteni a dolgot, és máig se tudom.

2.) Mint Káplánnak egyik kötelességem volt áldást mondani havi közös vacsoráink előtt, amelyeket mindig a hónap negyedik péntekén tartottunk; ezek a Csatlakozott Inasok számára voltak fönntartva. Ilyenkor a tagok és feleségeik találkozhattak az új beavatottakkal és családjukkal. Ezt a kötelességemet az év elején nem tudtam teljesíteni, mert az állás, amelyben akkor voltam, vidéki utazásokkal volt összekötve. Az első vacsora, amelyen én végeztem az asztali áldást, tanulságosnak és ugyanakkor zavarbaejtőnek bizonyult. Áldást mondtam az étkezés előtt, és részt vettem benne, mint mindenki más. Vacsora után egy Érdemes Mester megkért, hogy menjek ki vele a szomszéd páholyterembe. Ott kifejezte aggodalmát a „tévedés” miatt, amelyet elkövettem az este. Mondtam neki, hogy fogalmam sincs, miről beszél. Megérdeztem, mi a probléma, és válasza, amely ébresztőül szolgálhatott volna számomra és bármely keresztény számára, így hangzott: „Jézus Krisztus nevében imádkoztál.” Amikor megkérdeztem, hogyan lehet ez probléma, azt felelte: „Zsidó tagjaink számára sértő lehet.” Akkor az oltárra tekintettem, amelyen ott volt a felnyitatlan Biblia. Azt mondtam: „Érdemes Mester (nevekre nincs szükség), néhány percen belül megnyitjuk a páholyt, és az oltáron ott lesz a Szent Biblia, amely tartalmazza az Újszövetséget. Mit éreznek ezzel kapcsolatban a zsidó testvérek?” Ő azt felelte: „Nem szükséges, hogy a Biblia álljon az oltáron. Ugyanúgy lehetne a Korán is.” Mire én: „De az a könyv NEM a Korán. Az a szent Biblia.” Izgatottságomban otthagytam és kimentem. Ezt az „instrukciót” azonban megerősítette egyik fő tisztségviselőnk is, aki odajött hozzánk beszélgetésünk közben. Azt gondoltam később: „Mit hibáztam el?” Ekkor tudatosodott bennem először, hogy Jézus Krisztus egyik imában sincs megemlítve, amelyet Káplánként akkor tanultam. Mostanról visszatekintve, több tényező okozta akkor a megkülönböztetés hiányát részemről. Mindenekelőtt ma már tudom, hogy akkor csak névleges keresztény voltam. Néhány évvel azelőtt bemerítkeztem ugyan, de ahogy ma visszatekintek, vajon helyes indokból keresztelkedtem meg? Talán csak azért történt, mert ez volt az, amit elvártak tőlem, nem pedig azért, mert valóban elfogadtam Jézus Krisztust Uramnak és Megváltómnak. Továbbá annyira lefoglalt az, hogy annyit memorizáljak a rituálékból, amennyit csak tudok, hogy nem szántam időt a rituálék tanulmányozására – csak a megtanulásukra. Az igazat megvallva, egyáltalán nem született meg bennem a gondolat, hogy NEM imádkozom Jézus Krisztus nevében a páholy imáiban, amíg csak meg nem mondták nekem, hogy nem is LEHET az Ő nevében imádkozni, még a vacsora előtt sem, aminek semmi köze nem volt a páholy rituáléihoz. Különös módon, nem is úgy tekintettem az imákra mint imákra, hanem csak mint egy-egy újabb rituáléra, amit memorizálnom kell, mert azt elvárták tőlünk, hogy amennyire tudjuk, betűre pontosan tanuljuk be a rituálékat. A páholyban nem imádkoztam Jézus Krisztus nevében, mert egyik ima sem tett említést az Ő drága nevéről; az ima csak része volt a rituálénak, és én egyszerűen rituálékat tanultam be. Továbbá, így racionalizáltam, ha imádkozom a páholyban, én tudom, kihez imádkozom. És ami a Koránt illeti? Nem törődtem azzal, mit csinálnak más páholyokban. „Az ÉN páholyomban a Szent Biblia van az oltáron!” A következő havi vacsorán „általános” imát produkáltam, hogy ne „sértsek meg” senki a jelenlevők közül. Vacsora után kiügyeskedtem az alkalmat, hogy találkozzam ugyanazzal az Érdemes Mesterrel, és megkérdeztem, hogy jó volt-e az ima. Azt felelte, hogy kitűnően ment. Megkérdeztem, feltételezi-e, hogy valamelyik zsidó testvért sértette az ima. Azt mondta, nem, pontosan úgy csináltam, ahogy kell. Aztán, némi évődéssel, megkérdeztem őt az abált szalonnáról és a sonkáról, amit a páholy fő fogásként szolgált föl az este. Tréfásan beszéltem, de aztán más szituációt állítottam eléje. Azt mondtam: „Érdemes Mester, ma este, az előadás során, amikor új szabadkőműveseink ott lesznek a páholy északkeleti sarkában, meg lesz magyarázva nekik, hogy minden páholy a Szent Jánosoknak van szentelve – Jeruzsálemi Szent Jánosnak és Keresztelő Szent Jánosnak. És ami Jézus Krisztust illeti: PONTOSAN ismerjük az ő állásfoglalásukat, vagy nem?” Ez alkalommal az Érdemes Mester volt az, aki otthagyott és kiment.

3.) Visszagondoltam arra az időre, amikor Szenior Nagymester voltam. Akkor készültem arra, hogy felöltsem az Imádságos Mester (Worshipful Master) címet. Ez önmagában nyugtalanított. Soha nem tekintettem magamat senki Mesterének (Az angol Master Urat is jelent. Ford.), és bizonnyal nem volt jogom az imádáshoz (Az angol Worshipful Imádásraméltót is jelent. Ford.). Nem Istennek és egyedül csak Istennek kellene fenntartani egy ilyen címet?

4.) Egy vasárnap történt egy incidens a templomban, közvetlenül a szertartás végetérte után. Feleségemmel autónk felé tartottunk, amikor találkoztunk egy fiatalemberrel, aki baráti körünkhöz tartozott, és egy softball-csapatban játszott a fiammal. „Hízott a májam” a szabadkőművességtől, ezért valahogy belekevertem a társalgásba páholytagságomat. A fiatalember különösen nézett rám, és mondott valamit arról, hogy a szabadkőművesség nemkeresztény kultusz. Majdnem azonnal elfogott a késztetés, hogy odasózzak neki egyet, de aztán úrrá lettem magamon, mondván: „Semmi baj, Duane, ő ezt egyszerűen nem érti.” Ma már tisztában vagyok vele, hogy ha volt félreértés azon a napon, semmiképpen sem az ő részéről volt.

5.) A vér-eskükre is visszagondoltam, amelyeket letettem; gondoltam arra a számos alkalomra, amikor az én kezembe tették le azokat mások. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az ilyen eskük ellenkeznek Isten írott szavával. A Rend állítólag ugyanarra az Írott Szóra alapozta rituáléit, amely Máté evangéliumában az mondja, hogy egyáltalán ne esküdjünk, és főképpen kiemeli azt, hogy ne esküdjünk úgy, hogy akár egy hajszálunk színét is megváltoztassuk. És mégis ott voltak ezek a szörnyű büntető záradékok: „ ... hogy torkomat elvágják, nyelvemet kiszakítsák, és testem a tenger homokjába legyen eltemetve, ahol sekély a víz...”; „ ... hogy mellkasomat feltépjék, szívemet és életfontosságú szerveimet kivegyék, és testemet a levegő keselyűinek adják prédául ... ”; „ ... hogy testemet kétfelé vágják, beleimet kiszaggassák ...” stb. stb. Mondták nekem páran, hogy nem nagy ügy az egész; a büntetések csak arra valók, hogy a jelölttel megértessék, milyen fontos komolyan vennie kötelezettségeit. Nem nagy ügy? Ha az eskükhöz csatolt büntetések ennyire léhák voltak, ez csak annál inkább ok arra, hogy ne tegyünk ilyen esküt Istennek.

Mikor folyt bennem ez a lelki harc, több „csúcsot” és „völgyet” éltem át, mint bármikor máskor életemben. Elővettem keresztény írásokat, és láttam negatív dolgokat a páholyokkal kapcsolatban; de aztán elővettem Szabadkőműves Bibliámat, olvastam bennük ugyanezekről a témákról, láttam a páholy szempontjait velük kapcsolatban, és ez nem is hangzott rosszul; végül aztán Isten Szavához fordultam, és az azt erősítette meg, amit a keresztény írásokban olvastam. De végtére azt mondtam magamnak: „Ez csak egy testvérület. Ez nem egyház. Vasárnap templomba megyek, péntek este a páholyba megyek. Ez két különböző dolog.”

Később azonban eszembe jutott valami más. Fölmerült bennem néhány beszélgetés egy emberrel, aki előttem járt a tisztségekben. Szünetekben beszélgettünk a szabadkőművességről, a páholyok tevékenységéről stb. Egy este megkérdezte tőlem: „Mit jelent számodra a páholy?” Egy pillanatnyi gondolkodás után azt mondtam: „Nem tudom igazán megmagyarázni, legföljebb így: ha valaki nem mehet templomba, legalább a páholyba menjen el.” Mosolyogva bólintott. Másik hasonló alkalommal azt kérdezte: „Mit jelent számodra a Szabadkőműves Mester fokozat második szakasza?” Én azt mondtam: „Tudod mit? Mostanában gondolkoztam rajta, és nem jutott eszembe más, mint halál, temetés és feltámadás – éppen mint a keresztségnél a templomban.” Megintcsak mosolyogva bólintott.

Aztán, egy napon, térdre hulltam az ágyam mellett, és Istenhez kiáltottam, Jézus Krisztus nevében, hogy mutassa meg nekem az igazságot. Behúnytam a szememet, és akkor üvöltést hallottam, és magam előtt láttam a „VÉR-ESKÜ” szót, nagy vörös betűkkel. Ez volt az Ő válasza.

Felálltam térdemről, bementem az ebédlőbe és leültem. Remegtem. Abban a pillanatban tisztában voltam vele: nem számít többé, hogy családomból a legtöbben a páholyhoz tartoztak. Tisztában voltam vele: nem számít többé, hány munkatársam és munkaadóm szabadkőműves. Tisztában voltam vele: nem számít az sem, hogy gyakorlatilag mindenki, akivel az elmúlt öt és fél évben kapcsolatban álltam, valószínűleg elfordul tőlem a döntés miatt, amit meghozni készülök. Tisztában voltam vele: az, hogy mind szabadkőművesek voltunk, nem jelentette azt, hogy igazunk volt; csak azt bizonyította, hogy esendők vagyunk.

Fölkeltem a székből és megint letérdeltem. Sírtam és féltem. Istenhez kiáltottam, Jézus Krisztus nevében, és könyörögtem hozzá, hogy bocsássa meg, ha megbántottam. Ő azt felelte: „Igen, Duane, megbántottál, és igen, megbocsátottam neked.”

Elküldtem lemondó levelemet a páholynak, és egy-két napon belül elkezdtem telefonhívásokat kapni, főképpen Érdemes Mesterektől, akiket mindig nagyon tiszteltem. Unszoltak, hogy ne ragaszkodjam ehhez az elhatározásomhoz. Az első, aki felhívott, meglepő kijelentéseket tett. Miután megmagyaráztam neki, hogy a szabadkőművesség elhagyására indító okaim a Bibliában és Jézus Krisztusba vetett friss hitemben állnak, három dolgot mondott nekem, lényegében a következőket:

• Nem hihetsz el feltétel nélkül mindent, amit a Bibliában olvasol.

• A kereszténység olyan vallás, amit a hatalom birtokosai találtak ki annakidején (gondolom, a Római Birodalom idején), eszközként arra. hogy a közembereket alávetettségben és békességben tartsák meg, és elkerüljék a lázadásokat.

• Nincs történelmi bizonyíték arra, hogy Jézus Krisztus nevű személy egyáltalán létezett volna.

Egy-két nap múlva másik Érdemes Mester hívott föl. Egy darabig arról beszélt, hogy a rituálék körüli ismereteim mennyire fontosak a páholynak stb. Jó hosszan beszélgettünk, és őszintén meg kell vallanom, hogy majdnem sikerült rábeszélnie elhatározásom megváltoztatására. De megemlítettem neki, mit mondott nekem az az Érdemes Mester, aki előzőleg felhívott, és válasza erre így hangzott: „Ó nem, Duane, ó nem. Szó sincs róla. Ő az, aki téved. Jézus Krisztus természetesen létezett, és jó ember volt.”

A három Érdemes Mester közül, akit odáig olyan nagy becsben tartottam, kettő így nyilatkozott: egyikük Jézus Krisztust egyszerűen mint jó embert ismerte el, másikuk még a létezéséről se tudott; vagyis, egyáltalán nem ismerték Őt.

Én tudom, hogy Ő kicsoda, és semmi kételyem arról, hogy Ő él. Ő az én Uram és Megváltóm, aki bennem él. Nem vagyok biztos akkori állapotomban, amikor megtapasztaltam a jelképes halált, eltemetést és föltámadást a keresztelőmedencében, egy yumai (Arizona) templomban; megborzadok, ha annak a szimbolikus halálnak, temetésnek és föltámadásnak szándékolt jelentésére gondolok, amit Las Vegasban (Nevada) éltem át egy szabadkőműves páholyban; de egy dolgot tudok. 1984 január 13-án, pénteken, amikor lakásom ebédlőjében térdeltem, és az Igaz és Élő Istenhez kiáltottam bocsánatért, Ő valóban megbocsátott nekem – feltétel nélkül, hátsó gondolat nélkül; és amikor kértem Jézus Krisztust, hogy jöjjön vissza az életembe, Ő eljött.

Nem vagyok tökéletes. Egyedül Isten tudja, milyen romlott és bűnös voltam. Legjobb napomon is, minden kísérletem, hogy kövessem Uram és Megváltóm, Jézus Krisztus példáját, és fogadtassam el magamat vele jócselekedeteim alapján, nem több, mint piszkos rongyok fölajánlása. De legrosszabb napomon is, az Ő kegyelme és szeretete révén, bocsánatban részesülök. Amen.

Beszélhetnek róla a páholytagok alkalmanként mint „jó emberről”, „kiváló reformerről”, „nagy emberi tanítóról” stb. a páholytermen kívül, sohasem beszének róla mint Erős Istenről, Mindenható Úr Istenről, Úr Jézus Krisztusról, Mindenség Uráról, Királyok Királyáról a páholytermen belül, és ez az, amiért nem megyek oda többet. Az imádság, hogy ne részletezzem túl hosszan, nem az egyedüli probléma. De mindenki, aki Jézus Krisztusban hisz, elegendőnek fogja találni, ha azt mondom: „elfeledkezni” arról, hogy az Ő szent nevében imádkozzunk, egy dolog; de Nevének SZÁNDÉKOS ELHAGYÁSA teljes elutasítás.

Bánom, Istenem, Atyám, hogy valaha is szándékosan elhagytam nevedet az imádságban. Imáim, drága Jézus, akár személyes könyörgéseimben, akár áldásodat kérve egy csoport emberre, akik a Te nevedben jöttek össze, soha többé nem fognak a nemhívők megnyugtatására szolgálni, hanem Szentlelked jelenlétének keresésében fognak történni. Imádkozni fogok azok lelkéért, akik nyilvánvalóan fájdalmat okoznak neked, de eközben nem fogom megtagadni Legfőbb Uralmadat mindenek fölött. Még egyszer bocsánatodat kérem, és megígérem ezt neked. Többet nem fog előfordulni. Jézus Krisztus nevében, és az ő kedvéért; a Jehova Úr Isten nevében; a drága Adonái nevében; az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében imádkozom. Amen.

Nevem Duane Washum. Ez vagyok: Volt Szabadkőműves Jézusért. Itt a tanúságom.

Köszönöm, Jézus.

Duane Washum elérhető washum [kukac] emfj [pont] org vagy írásban:

In Search of Light Ministries
Box 28702
Las Vegas, NV 89126
USA

Original English