Gyakran étkezem a West End City aluljáró szintjén, ahol, hogy ne csupán a test táplálkozzék, az asztalokra bölcsességek vannak írva. Némelyik nagyon szellemes, mások még sokkal szellemesebbek. Ma ezen a feliraton ebédeltem: A kaja elfogyhat, a téma sose fogy el. Öntörvényű fantáziám nyomban gondolatkísérletekbe kezdett: megpróbáltam elképzelni, hogy a téma elfogy.

Randevú

Nincs téma. Menj haza, nyanyafej.

Rádió

Nincs téma. Szíveskedjenek elzárni a készüléket.

Atián vidéken volt egy hétig. Minden hajnalban ott csiporogtak a madarak az ablaka előtt, kiverve álmából a petyhüdt városlakót.

Hajnali négykor bekiabáltak,
ahogy a torkukon kifért...

Nem pontosan négykor, de azontájt, következetesen ugyanabban az időpontban. Atián bosszút forralt. Elhatározta, hogy a kifigyelt időpontnál korábban fog fölkelni, és majd ő ébreszti a madarakat. Hogy meg lesznek lepve!

Hű, mennyit kínlódtam a kottázással az esti dicsérethez. Alig maradt időm készülni az esti homiliára, de a Szentlélek csodálatosan működött. A miseolvasmányok közben még tömör betont éreztem az agyamban, viszont ahogy elkezdtem beszélni, úgy éreztem, rá vagyok kapcsolva egy központra, és minden eszembe jutott, amit elmondani akartam. Szentmise után még poharat ürítettünk a Lászlók egészségére, aztán a közösség elvonult, én pedig még pepecseltem egy kicsit a számítógépen lefekvés előtt.

Egyre gyakrabban tapasztalom, hogy fürdés után nehézségekbe ütközik a fölöltözés, mert a ruha nem siklik a bőrömön, elakad. Ma a fürdőköpeny nem akart lejönni rólam. Öt-hat percen át fogva tartott, mint egy kényszerzubbony. Végül vadul belemarkolva átcsoportosítottam és hirtelen felindulásomban nagyot rántottam az ujján, mire hajlandó volt elmozdulni a holtpontról.

Alma Zond Szent című blogbejegyzése iránt elsöprő érdeklődés nyilvánul meg, többen olvasták, mint az én bármelyik bejegyzésemet. Pukkadok a sárga irigységtől.

A pukkadás szüneteiben szükségesnek tartom elmondani, hogy teljesen egyetértek vele. Isten szentsége túlcsorduló öröm, de egyúttal félelmetes, térdre kényszerítő fölség is. Nem úgy félelmetes, mint egy veszett farkas, hanem úgy félelmetes, mint egy havas hegyorom, vagy a sziklákat ostromló tenger morajlása. Emlékezzünk az evangélium részleteire, amelyekben a tanítványok nem merik kérdezgetni Jézust. Ezt a mérhetetlenül vonzó lényt, akinek az emberek három nap járásra utána mennek a pusztába, s akivel ők ráadásul bizalmas kapcsolatban vannak. Emlékezzünk a templomőrségre, amely nem meri letartóztatni Jézust: „Ember így még nem beszélt...”

Álmomban papi szerepemben vagyok, beteget szeretnék ellátni egy kórházban. Mondják, hogy most nem lehet, valami papi összejövetelre készülnek, majd utána. De én nem az összejövetelre jöttem, én a beteghez akarok menni. Most nem lehet, mondják a nővérek. Dühös leszek. A Kádár-rezsimben elég volt annyit mondani, hogy pap vagyok, máris bemehettem. Megindulok a magam szakállára. Üres szobába lépek. Hogy találok a betegemre?

Zurrog a telefon. Zsiliána hív. Náluk is működik a zágis (Zsili szerint Murphy törvénye), elromlott a nyomtatójuk. Kérdi, nyomtatnék-e neki. Hát persze. Jöjjön. Várom.

Megint hánykolódik a készülék. Zsiliána hív. Nem ér ide addigra, amikorra megbeszéltük. Itthon leszek-e később. Hát persze. Jöjjön. Várom.

Már tálcámon az ebéd, fizetek a kasszánál. Hatvan forintot adok fémpénzben, valamint egy kétezrest (legalábbis azt hiszem). Sohase szoktam számolni a visszajárót, de most feltűnik, milyen sokat kapok vissza. Lassan derengeni kezd valami.

Megértően mosolyog.

– Nagyon tessék vigyázni, mert...

Szerény zongorakoncert, Cili első koncertje. Egyszerű ruhában, félszegen hajol meg. Bachhal kezdi, Bach a kedvence. Én sohasem voltam Bach-rajongó. Titititá, titititá. Arra gondolok, hogy ilyen zenét én is tudnék csinálni az Encore program segítségével. Vagy mégse? A zene hirtelen síkot vált, valami mozdul, valami hullámzani kezd. A talaj tölcséralakban megnyílik, és megjelenik a Fúga Angyala. Már nem a széken ülök, a zenével lebegek és forgok. Bach már parancsol velem.

Haydn Asz-dúr szonátájánál fokozódik megragadottságom, teljesen a zenében vagyok. Cili nem a babaarcú, copfos kislány, aki jövő héten fog szóban érettségezni, hanem ennek a bűvöletnek cselédje és úrnője, más világba való lény, aki azért jelent meg, hogy a hangoknak ezeket az örvényeit, zúdulásait, mocorgásait, felelgetéseit, sugárkévéit ránk idézze. Zúgó szakadék, harmatos falevelek, madarak és csillagfény, táguló világegyetem. Tapintható, követelő szépség. Nem szabad sírni. Nem szabad sírni. Véresre tapsolom a tenyeremet.

Ülök az ágyam szélén. Éppen befűztem a cipőmet, vagy megtisztogattam a szemüvegemet, vagy beadtam az inzuloánt. Ideje, hogy fölkeljek és egyéb teendőim után lássak. De én csak bambulok. „Kelj föl, Koloán” – biztatom magam, de csak üloán és bambuloán. „Kelj föl és járj” – mondom Urunk szavával, de nem kelek föl és nem járok. „Föl, föl, te rémes dromedár” – idézem az Internacionálét, de csak ülök, mint egy internacionális sóbálvány.

Tegnap, hétfőn, a nyaralási szezon ellenére sok volt a gyónóm, elfáradtam. Ledőltem olvasgatni, s arra ébredtem föl, hogy este fél tíz van, és fülemben vannak álmom utolsó szavai (magyar fonetikával írva):

LESZON BISZ FEGYVERSZ BI AUTED

Föltehetően az ablakom alatti kerthelyiség alkoholosan (és gyakran külföldiül) lármázó vendégeinek valamelyik kiáltását torzította így a tudatalattim, de önkéntelenül fölébredt bennem a zseni, és elkezdtem értelmezni.

LESZON: ez a francia leçon szó.

Nemrég, Nőügy címmel, Szír Szent Efrémről, a „Szentlélek hárfájáról” foglaltam írásba egy anekdotát. Ma, szórakozottságból, Szent Barnabás második olvasmánya helyett a hétköznapi második olvasmányt kezdtem olvasni az olvasmányos imaórában, ami egy megintcsak szír szent, Antiochiai Szent Ignác vértanú leveléből való. Ő akkor írta nevezetes leveleit, amikor Rómába szállították, hogy a vadállatok elé vessék.