FÉLTÉKENY ISTEN

(10)

Belső logika

Isten teremtő. A New Age által divatossá tett panteizmushoz (Isten azonos a világgal) vagy panenteizmushoz (a világ Isten része) a kereszténységnek semmi köze. Isten végtelen tökéletessége transzcendens a véges teremtményhez képest. A korlátozott valóság (a világ) mindenestül függ a korlátlan valóságtól (Istentől).

Ugyanakkor azonban Isten jelen van a világban, mint annak abszolút alapja, oka és célja. Istentől független valóságmozzanat nincs. A teremtett valóság saját mivolta és belső logikája mindenestül Istenen, a Teremtőn alapul. Ami a dolgok belső logikájából következik, az egyúttal Isten törvénye is. Ha a valóság belső logikája az emberi cselekvés számára valamilyen követelményt meghatároz, akkor a teremtő Istentől származó törvénnyel van dolgunk. A dolgok természetéből fakadó törvények (erkölcsi természettörvények) a Teremtő akaratát fejezik ki, méghozzá nem tetszés szerinti akaratát, hanem szükségszerű akaratát. Ilyen törvények nélkül az evangélium is az üres levegőben lógna, mert ha nem volna erkölcsi természettörvény, hogy az igazság érték és a hazugság bűn, akkor nem tudnánk eldönteni, hogy Jézus az igazat mondta-e nekünk. A Jézus személyének való odaadásunk nem kívánná meg azt, hogy igazmondónak tartsuk. Krisnáról állítják hívei, hogy kényúr, zsarnok és hazug, ám – mondják – ez így van jól. „Hogy elcsábíthasson bennünket, s hogy fokozatosan az igazsághoz juthassunk, hát hazug lett.” Neki – szerintük – joga van ehhez, mert minden törvény fölött áll. Mi viszont Róm 3,8-cal elmarasztaljuk azt a nézetet: „Miért ne tennék rosszat, hogy jó származzék belőle?” A beszéd célja gondolataink közlése, következésképpen a hazugság olyan beszéd, amely ellenkezik saját céljával. Ez pedig lényegénél fogva rossz. Ami lényegénél fogva rossz, azt Isten sem változtathatja jóvá, nem mintha külső törvény kötné, hanem mert ez a belső logika éppen az ő teremtői lényéből fakad.

A zsinat utáni teológiai krízisben akadtak erkölcsteológusok, akik fel akarták oldani a „lényegénél fogva rossz”, az intrinsecus malum (vagy: intrinsece malum) fogalmát. A pápák ezt a gondolkodást visszautasították. Idézek II. János Pál pápa Veritatis splendor enciklikájából: „Az Egyház tanítja, hogy vannak cselekedetek, melyek önmagukban, függetlenül a körülményektől, tárgyuk alapján mindig súlyosan tiltottak” (79. pont). „Ha a cselekedetek bensőleg rosszak, a jó szándék vagy a különös körülmények csökkenthetik a rosszaságot, de nem tudják megszüntetni: ’orvosolhatatlanul’ rosszak e cselekedetek, önmaguk által és önmagukban nem irányíthatók Istenre, sem a személy javára” (80. pont). Ha tehát egy cselekedet bűnössége nem a körülményekből vagy a cselekvő szándékából, hanem magának a cselekedetnek belső logikájából következik, az Egyház tanításával ellenkezik, hogy ezt a cselekedetet „indokolt esetben” megengedettnek mondjuk. Nem létezik indokolt eset. Az „írástudók árulása”, egyes erkölcsteológusok hamis tanítása nem menthet föl senkit a Tanítóhivatalnak való engedelmesség alól. Nem lehet a személyes lelkiismeretre sem hivatkozni, mert a személyes lelkiismeretet is a hit igazságának kell alávetni, akkor is, ha magunktól ezt az igazságot nem tudjuk belátni. Ez sokszor kellemetlen, sőt gyakran igen nagy áldozatot követel, de a dolgok belső logikájának való engedelmesség magának a Teremtőnek való engedelmességet jelent.