FÉLTÉKENY ISTEN

(7)

Tévedhető bizonyosság

Egyszer kizártam levelezőlistámról egy tradicionalistát, aki nem akarta elfogadni az Egyháznak a vallásszabadságról szóló tanítását. Magánlevélben arra hivatkozott, hogy ez a tanítás nem tévedhetetlen. Nos, erről lehetne vitatkozni; hogy a hit szabad aktus, tehát nem kényszeríthető, az igenis az egyházi tanítás lényegéhez tartozik. Korábbi tanítások, amelyek azt hangsúlyozták, hogy a tévedésnek nem lehetnek jogai, a feudális teokrácia, a katolikus királyság modelljét tartották szem előtt, és azon belül érvényesek lehettek; csakhogy ez a modell azóta megszökött a történelemből, és átadta helyét a pluralista demokráciának, még a királyságot megőrző országokban is. Ott pedig az emberi személy jogai lépnek előtérbe, amelyeket nem írhat felül az állam azzal, hogy megállapítja, melyik vélemény téves. Az Iszlám gondolkodhat másképp az ember jogairól, de a kereszténységnek így kell gondolkodnia.

Ami azonban itt főtéma, az az illető álláspontja, amely szerint a nem tévedhetetlen egyházi tanítás nem kötelező. Ez nem igaz. Nemcsak tévedhetetlen bizonyosság létezik. Létezik gyakorlati (erkölcsi) bizonyosság is, amely nem abszolút, de azért valódi bizonyosság, a biztonságos cselekvéshez teljesen elégséges. Az életben általában ilyen gyakorlati bizonyosságokkal dolgozunk. Ilyennel tudjuk, hogy kik a szüleink, vagy hogy a levesünk nincs megmérgezve. Az abszolút bizonyosság kizárja a tévedés lehetőségét. A gyakorlati bizonyosság nem zárja ki a tévedés lehetőségét, de kizárja a tévedés indokolt félelmét. Lehetséges a tévedés, de a gyakorlatban nem kell számolnunk vele. Minden abszolút bizonyossághoz igen sok gyakorlati bizonyosság tartozik. Ez az Egyház hitében is így van. Vannak dogmák és egyéb katolikus igazságok, amelyeket a hit föltétlen, abszolút bizonyosságával fogadunk el. De létezik ezeknek olyan környezete is, amely nem nyújt ugyan abszolút hitbizonyosságot, mégse mellőzhető a hit komoly veszélyeztetése nélkül, hiszen az igazságok összefüggenek. Pápai vagy zsinati tanítások nemcsak dogmák lehetnek, hanem a hit gyakorlati bizonyossággal felismert elemei is. Az Egyház abszolút bizonyosságában, amelyet a Szentlélek nyújt, hitünk abszolút bizonyosságával osztozunk; az Egyház gyakorlati bizonyosságában pedig gyakorlati bizonyossággal osztozunk. Ez szabad aktus, amelyet assensus religiosusnak (vallási hozzájárulás) szoktunk nevezni. Belső hozzájárulás, amire – egészen kivételes eseteket leszámítva, amikor kényszerítő okaink vannak a belső beleegyezés felfüggesztésére – kötelezve vagyunk, viszont elvben elképzelhető, hogy a későbbiekben mégis tévesnek bizonyul (így változott meg például az Egyház felfogása több bibliai kérdésben, a Commissio Biblica döntései ellenére). Arra azonban senkinek nincs joga, hogy az Egyház biztos és kötelező tanításának pusztán azért ellene mondjon, mert ő máshogy gondolja. Ez a „szabadság” magát a hitet fosztaná meg attól a talajtól, amelyből él, és megint csak az emberi vélekedés játéklabdájává tenné. A szabadság nem az elkötelezettség hiányában áll, hanem az igazságnak való elkötelezettségben: „Az igazság szabaddá tesz benneteket” (Jn 8,32).

A zsinat utáni krízis leküzdésében komoly fegyver a Katolikus Egyház Katekizmusa, amely teljes egészében biztos és kötelező tanítást nyújt. Hogy egy tévhitet eloszlassunk: az apróbetűs részekben is. Ezek azért vannak apró betűvel szedve, mert nem tartoznak a gondolatmenet fő vonalához, nem pedig azért, mert kevésbé igazak vagy biztosak.