FÉLTÉKENY ISTEN

(20)

Szellemeskedés

Az előző pontban tárgyaltuk Jézus szűzi fogantatásának dogmáját, és azt a módot, ahogy – kifinomult, de valójában durván torzító interpretációs trükkökkel – „katolikus” dogmatikusok e dogmát az ellenkezőjére fordítják. Ez a világ szellemének megnyilvánulása, amely a testi ártatlanságot nem tekinti többé értéknek, s egyúttal az Isten rendkívüli beavatkozásait tagadó racionalizmusé is. Az Egyház gondolkodásában állandóan jelen van a karizmatikus princípium, amely szerint a természetfölötti valóság az embert testi mivoltában is érinti, megjelenik az érzékelhető szférában is. A keresztény misztika egész története erről tanúskodik. A kelet felé kacsingató szinkretizmus viszont azt törekszik bebizonyítani, hogy az emberi szellem leválasztható az anyagi-testi konkrétságról; hogy az emberi lény eleve tartalmaz egy „testtől független belső teret”, amely kellő meditációs technikával megközelíthető.

Ez nem igaz. A Szentírás így mondja el az ember teremtését: „Megalkotta tehát az embert az Úr Isten a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett” (Ter 2,7). Isten tehát két tényezőből alkotja az embert: a föld agyagából, vagyis az univerzum anyagi állományának egy részéből, és „az élet leheletéből”, amit nem az univerzum anyagából merít, hanem ő maga „lehel bele”, vagyis közvetlenül teremt. Ami az emberben a világegyetem anyagi állományának része, azt testnek nevezzük. Ami az emberben nem anyagi (filozófiai szóval: szellemi), azt léleknek nevezzük. A kettő együtt alkotja az ember nevű élőlényt. A lélek több, mint a test, de áthatja, életben tartja, szervezi a testet, és általa tevékeny. Létében független ugyan a testtől, tevékenységében azonban nem. Harmadik tényezőnek itt helye nincs; ha egy testtől független újabb szellemi tényezőt képzelünk el az emberben, az nem az emberi lény része lesz, hanem egy, az embert megszálló tiszta szellem, angyal. Ez a bibliai antropológia az arisztotelészi filozófia nyelvén úgy fogalmazható, hogy az értelmes lélek önmaga által és lényegileg a test fomája (= meghatározó tényezője). Ebben a fogalmazásban mondta ki dogmaként 1312-ben a Vienne-i Egyetemes Zsinat (Denzinger-Hünermann 902). De már a 4. Konstantinápolyi Zsinat hittételként definiálta 870-ben, hogy az embernek nincs két lelke (Denzinger - Hünermann 657-658). A trichotomizmus, az ember háromrészűségéről szóló tanítás tehát eretnekség. Ebből a szempontból nem különösebben érdekes, hogy az állítólagos harmadik részt hogyan nevezzük. Az arisztoteliánusok „értelmes léleknek” nevezték, számos fudamentalista bibliai alapon szellemnek nevezi, megkülönböztetésül a lélektől.

Azt világosan meg kell mondani, hogy a Szentírás egyes helyei valóban különbséget tesznek psziché és pneuma, lélek és szellem között (Zsid 4,12; 1Tessz 5,23). Önkényes feltételezés azonban, hogy ezek a helyek az emberi lény konstitutív elemeiről szólnak. A konstitutív elem lehet anyagi (test) és lehet nem-anyagi, vagyis szellemi (lélek); harmadik eset nincs. Az említett bibliai helyek nem az ember alkotóelemeiről, hanem az emberi lény tevékenységi területeiről beszélnek, ahol igenis jól megkülönböztethető a lélek két funkciós területe, az, amelyik a testet működteti, és az, amely túlmutat a testen, a transzcendencia felé; sőt ez a megkülönböztetés rendkívül nagy jelentőségű a Bibliában. Mint a Katekizmus tanítja: „A »szellem« azt jelzi, hogy az ember teremtésétől fogva a természetfölötti cél elérésére rendeltetett, és lelkének megvan az a képessége, hogy Isten egyenesen fölemelje a vele való közösségre” (KEK 367). Vagyis a „szellem” nem más, mint a lélek a maga Istenre nyitottságában. Ugyanaz a valóság, más szempontból tekintve. Ezt szem előtt tartva aztán jogosultak a pszichikus és pneumatikus működések között fölállított különbségek, amelyek olyan nagy szerepet játszanak a lelki élet teológiájában.

Meg kell még jegyeznünk, hogy a „lélek” és „szellem” magyar szavak nem tehetők teljes következetességgel a görög „psziché” és „pneuma” helyébe. A „szellem” ugyanis nyelvújítási szó, Kazinczy csinálta a 19. században. Akkorra már a „psziché” (spiritus) számtalan helyen léleknek volt fordítva és így gyökeresedett meg. Ezt a megszilárdult nyelvhasználatot nem lehet mindenestül felforgatni. Nem beszélhetünk lelkigyakorlat helyett szellemi gyakorlatról, szellemi munkás helyett lelki munkásról, lelkiatya helyett szellemi atyáról, szellemóriás helyett lélekóriásról stb. anélkül, hogy kerékbetörnénk a magyar nyelvet. A szabadegyházaknak az a fáradozása, hogy a „pneuma” helyébe mindig „szellemet” tegyenek („szellemi ember”, „Szent Szellem”), menthetetlenül egy körülhatárolt szubkultúra zsargonjára korlátozódik. Komikus, ha ezt katolikusok utánozni kezdik. Mint mondani szoktam: szellemes ugyan, de nem vagyok lelkes híve. Sok évszázados nyelvi tényeket nem lehet tetszés szerint átalakítani. A katolikus Egyház továbbra is „az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” fog keresztelni, föloldozni, áldani, nem „az Atya és a Fiú és a Szent Szellem nevében”. A magam részéről, ha el akarom kerülni a félreértést, egyszerűen a görög szavak magyaros alakját használom: psziché, pszichikus, pneuma, pneumatikus.

A trichotomizmus azért veszélyes, mert utat készít a reinkarnáció tanának. Ha ugyanis van az embernek olyan konstitutív eleme, amely a testtől független, már semmi akadálya nincs annak, hogy ez a „szellem” vagy akármi egy másik testbe költözzék. A „testtől független belső tér” állításának éppen ez a rejtett tendenciája. A biblikus hit szerint azonban az ember egységes lény, szellem és anyag egymásra utalt egysége, ellentétben az angyallal, aki anyagtól független szellem. Örök sorsunk az ember egyszeri földi életében dől el: „Az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg, és utána ítéletben legyen része” (Zsid 9,27). Ebben az örök sorsban a lélek és a test egyaránt részesülni fog.