FÉLTÉKENY ISTEN

(6)

Zsinat, 20. század

A Tanítóhivatal legnevezetesebb 20. századi megnyilvánulásával, a II. Vatikáni Zsinattal szemben két szélsőséges attitűd lehetséges. A zsinattal új szelek kezdtek fújni az Egyházban, és ezt sokan bátorításnak érezték további fellazításra, olyanra, amit a zsinat nem támogatott vagy éppenséggel elutasított. Dogmatikailag és erkölcstanilag feszegetni kezdték a Tanítóhivatal által megszabott határokat. A „kontesztáció”, a megkérdőjelezés korszaka következett, és számos területen pozíciókat szerzett a szekularizmus. Papok és szerzetesek hagyták el hivatásukat, a gyónás kiment a divatból, az újraházasodott elváltakat a szentáldozáshoz bocsátják, teológiai tanárok (alattomosabban vagy nyíltabban) ellene mondanak a Tanítóhivatalnak, a Szentírást kiszolgáltatták a racionalista kritikának, kétségbe vonták még Jézus föltámadásának történetiségét is.

Vannak olyanok, akik mindezt látva a zsinatot tették felelőssé, és visszatérést hirdettek az „igazi” katolikus hithez. Mellőzik a zsinat tanításait, sőt előfordul, hogy még a zsinat pápáinak törvényességét sem ismerik el, és új pápát választanak (persze komoly tömegbázis nélkül). Van enyhébb tradicionalizmus is, amely elfogadja a pápákat és a II. Vatikáni Zsinatot, de a zsinatot mégis hanyatlásnak tekinti, és vissza akarja vezetni az Egyházat a zsinat előtti állapotba. Ez az irányzat számos komoly fiatalt is magához vonz, akik már a szekularizmus regnálásába csöppentek bele, és felismerve annak hamisságát, szilárdabb támpontot keresnek.

Mindezekkel szemben az igazság az, hogy a zsinat, bár egyes témákban újszerűen fogalmazta meg az Egyház hitét, sem új dogmákat nem hozott, sem régieket nem törölt el (ami nem is lehetséges), és ugyanígy nem változtatott a katolikus erkölcstanon sem. Mi az, amit tett? Belehelyezte az Egyház tanítását és életét az újkori összefüggésekbe. Az I. Vatikáni Zsinat még védekező volt az újkori tévtanokkal szemben, mint ahogy a Trentói Zsinat is védelmi pozíciót vett föl a protestáns reformációval szemben. Ennek során sok nélkülözhetetlen, mérvadó tanítás fogalmazódott meg, számos fontos dogmát mondtak ki – de az Egyház mindezzel kulturálisan még nem lépett ki a középkorból, nem adta föl annak szemléletét. Csak a II. Vatikánum vette tudomásul az Egyház újkori helyzetét: azt, hogy kisebbséget alkot egy pluralista világban. Ezért kellett elismernie a nemkeresztény vallások létező értékeit, ezért kellett rálépnie az ökumenikus kiengesztelődés útjára. Ezért kellett saját képét minden hívő közös méltóságából (nem pedig a hierarchiából) kiindulva megrajzolnia, ezért kellett megfogalmaznia saját missziós jellegét, ezért kellett pozitív definíciót adnia a világi hívőkről, és nyomatékkal kezükbe adnia a Szentírást. A zsinat tanításai kötelezőek, mindenekelőtt azonban nem új tan született a zsinaton, hanem új stílus. VI. Pál pápa, aki elajándékozta a tiarát, II. János Pál pápa, aki fölhagyott a pluralis maiestaticus használatával, a zsinat szellemét képviselték, kiléptek a feudális stílusból és fölvették azt a stílust, amely a harmadik évezredben már nélkülözhetetlen. Az Egyház nem feudális monarchia, hanem hittel átjárt kovász a világban. A szekularista kilengések és a tradicionalista ellenállás dacára a II. Vatikáni Zsinat szükséges volt, igazi jelentőségét a jövő fogja megmutatni.