FÉLTÉKENY ISTEN

(17)

A szeretet pazarol

Az egyházi rend szentsége, amely a Jézustól kapott apostoli szolgálat folytatása, nem jár szükségképpen celibátussal. Miközben Pálról kifejezetten tudjuk, hogy celebsz volt, Péterről viszont tudjuk, hogy házas volt, s ez így lehetett az apostolok többségével is. Ma is létezik a katolikus Egyházban nős papság, mindenekelőtt a keleti katolikus egyházakban. Mindazonáltal, minthogy a házaséletről való önkéntes lemondás kezdettől jelen volt az Egyházban (aszkéták) s később intézményesedett a szerzetesi közösségekben, természetszerűen támadt föl az igény, hogy azokat a férfiakat, akiket pappá szentelnek, azok közül válasszák, akik a celibátus ajándékát megkapták. Ez a nyugati egyházban olyan fejlődéshez vezetett, amely a házasemberek pappá szentelését kizárta. A keleti egyházban ilyen fejlődés nem volt, de püspökké ott is csak olyanokat szentelnek, akik nőtlenségre kötelezték magukat. Mióta a II. Vatikáni Zsinat az önálló diakonátus intézményét visszaállította, a nyugati egyházban is részesülnek nős férfiak az egyházi rend szentségében, de csak diakonátusi fokozatban.

A papi celibátus törvénye tehát egyházi és nem isteni törvény. Sokan azt gondolják róla, hogy ennek következtében bármikor egy tollvonással megszüntethető. Csakhogy ez hamis felfogás az Egyház történelmi fejlődéséről, amelyet a Szentlélek irányít. A papi hivatás és a celibátus között mély belső megfelelés van. A pap hivatása az, hogy a hívő közösségben Jézus Krisztust reprezentálja. Amikor a szentmisében a celebráns kimondja a szavakat: „Ez az én testem”, „Ez az én vérem kelyhe”, saját személyisége háttérbe vonul, mintegy eltűnik Jézus személyiségében, akitől ezek a szavak származnak. Márpedig az egyetlen közvetítő, az ember Jézus, a „mennyei állapotban” élt és él. Mély megfelelés (nem logikai szükségszerűség) indokolja, hogy az őt reprezentáló személy szintén celebsz legyen. Teljes tisztelettel a keleti gyakorlat iránt, ahol ez a mély megfelelés nem alakult ki, azt kell mondanunk, hogy bűn volna megszüntetni ott, ahol történelmileg kialakult. A celebsz állapot nem mellékes vonása a személyiségnek, hanem osztatlan Istennek-adottság az emberi személy legintimebb régióiban. Jézusban ez megvolt, s ahol a hivatásszerűen neki szentelt férfiakban is megvan, bűn volna ezt a kincset eldobni. A papnak nemcsak szakmája, hanem egész személyisége arra a mennyei valóságra kell hogy irányuljon, amelyet az Egyházban képvisel. Ennek a mennyre-irányultságnak nem járulékos eleme, hanem kiemelkedően fontos tényezője a szűzi életforma, az Istennek ajándékozott osztatlan intimitás. Igen, ajándékozásról van szó, hiszen az intim emberi közösség, a családi élet igen nagy érték, amelyről csak önként lehet lemondani. A „kötelező celibátus” kicsit félrevezető kifejezés. A nyugati egyház azok közül szenteli papjait, akik szabad elhatározással vállalták a szűzi élet áldozatát. Ha ez nem lenne követelmény, ha a papi celibátus fakultatív volna, kivétel lenne belőle; az Egyház maga eldobná a kincset, és csak egyesek vennék föl úri szeszélyből. Nyomatékkal mondom: ez nem vonatkozik a keleti rítusokra, amelyek a maguk eltérő történelmi fejlődésével együtt teljesen egyenrangúak a nyugatival. A latin rítusról beszélek, amely – Isten kifürkészhetetlen tetszéséből – a maga egészében megkapta a celibátus ajándékát papjai számára. A történelmileg kialakult helyzet a Szentlélek ajándéka, nem vethetjük el. A keleti egyházak nem tehetik önkényesen általánossá a papi nőtlenséget, de a nyugati egyház sem teheti önkényesen fakultatívvá. Lehetséges volna, és mégis árulás volna.

Van ebben logika? Van, csak ez nem a kényszer, hanem a szeretet logikája. VI. Pál pápa írja Sacerdotalis coelibatus c. enciklikájában: „Az isteni elhívásra adott válasz a szeretet válasza arra a szeretetre, amelyet Krisztus olyan nagyszabásúan fejezett ki irántunk. Ez a válasz annak a különleges szeretetnek misztériumából fakad, amelyet Ő tanúsít a lelkek iránt, akik sürgető szólításait befogadták. A kegyelem, isteni erejével, felfokozza a szeretet vágyakozását. A hiteles szeretet átfogó, stabil és maradandó, ellenállhatatlan ösztökéje a hősiesség különböző formáinak. Ezért az Egyház a szent celibátus szabad választását mindig a szeretet szimbólumának és ösztönzőjének tekintette, amely fenntartás nélküli szeretetet fejez ki és mindenki felé nyitott szeretetre indít” (24. pont). Jézus szabadon adta értünk életét a kereszten, s ebből a pazarló szeretetből fakad, kegyelmi csatornákon át, a mi szeretet-válaszunk. Szeretetünket a kegyelem felfokozott vágyakozásra indítja, a hősiesség különböző formáira. A szeretet nem kérdezi, mennyire van kötelezve. A szeretet pazarol.

A tékozlásnak ezt a logikáját nem érvénytelenítheti sem a sürgető paphiány, sem a számos papi botrány. Mindkettő csak arra ösztönözheti az Egyházat, hogy mielőtt valakit pappá szentel, még alaposabban megvizsgálja, igazi hivatással áll-e szemben. Nem a sok pap, hanem a szent papok vívják meg győztesen az Egyház harcát. „Ha három olyan ember lenne, mint te, nem állhatna fenn országom” – mondta az arsi plébánosnak egy megszállott nőből a sátán.

A világ szellemétől befolyásolva sokan érvelnek a kötelező papi celibátus fenntartása ellen, bölcsnél bölcsebb okoskodásokkal. Az ilyen bölcsességről mondja Jakab, hogy „nem felülről származik, hanem földi, érzéki, sátáni” (Jak 3,15). A felülrő jövő bölcsesség felismeri a Szentlélek ajándékait, és nem akarja eldobni azokat.

Még egy szót a nők pappá szenteléséről. Ezt a feminizmus követeli, mintha a papi szolgálat jog volna és nem isteni ajándék. Az Egyház elutasítja ezt a követelést, mert nincs hatalmában teljesíteni. Jézus férfi-papságot alapított, női papságot nem alapított. Mi nem tudunk papságot alapítani.