FÉLTÉKENY ISTEN

(14)

Felülbírálják Istent

A nemi aktus célja a férfi és nő életadó egyesülése. A Teremtő úgy alkotta meg az embert, hogy a teljes önátadás és elfogadás legintimebb cselekedete egyúttal az életfakasztás erejével rendelkezik. Saját céljával ellenkezik nemcsak az a nemi aktus, amely a visszavonhatatlan teljes egyesülés (házasság) nélkül megy végbe, hanem az is, amely házasságon belül, de az életfakasztás kizárásával történik. A házasságon belül is erkölcsileg elutasítandó tehát az öncélú gyönyörkeresés (vagyis egymásnak a tényleges közösülés, a pénisznek a hüvelybe való bevezetése nélküli kielégítése), valamint a mesterséges fogamzásgátlás.

A szexuális tevékenység célja lényegileg két elemből épül föl. Egyik a házastársak közötti kölcsönös szeretet bensőséges kifejezése. A másik a megtermékenyítés, az életadás. Ez a két elem egyazon eseményben valósul meg, szerves egységet alkot, mesterséges szétválasztásuk a nemi aktus céljának meghiúsítását jelenti. Ha egy cselekedet ellentétbe kerül saját céljával, intrinsecus malum, lényegéből fakadóan rossz lesz. Már láttuk (10. pont), hogy semmiféle körülmény vagy jó cél nem teheti megengedetté azt, ami tárgyilag, belső mivoltánál fogva rossz. A házastársi aktusban kifejezett személyes önátadás csak akkor teljes, ha az életfakasztásra is vonatkozik, különben a szexuális egyesülés éppúgy bűnössé válik, mint amikor házasságon kívül történik. Ezen az erkölcsi természettörvényen alapul a katolikus Egyháznak a fogamzásgátlással kapcsolatos, annyit támadott és oly kevéssé megértett tanítása.

Ez a tanítás nem azt mondja, amit néha tévesen gondolnak, hogy a nemi aktus kizárólagos célja a megtermékenyítés. Nem; a cél az életadásra nyitott egyesülés. Sterilitás, terhesség, terméketlen periódusok esetén, amikor a házastársak előre látják, hogy egyesülésükből nem fog új élet fakadni, de ők maguk semmit nem tesznek az új élet születésének megakadályozására, a nemi aktus a házasságban megengedett marad, mert az előre látás nem meghiúsítás. Az az „igen”, amit a házastársak egymásra és az esetleges új életre mondanak, feltétel nélküli és teljes marad akkor is, ha objektív akadályok miatt nem várható új élet, de a felekben megvan az elszántság, hogy amennyiben mégis létrejönne, elfogadják. Az aktus akkor válik bűnössé, ha az új életet, amire irányul, ők maguk zárják ki. Minősítetten súlyos bűn azoknak a fogamzásgátló eszközöknek használata, amelyek a már megtermékenyített petesejt pusztulását okozzák, hiszen ilyenkor ártatlan élet kioltásáról van szó.

Ter 38,9-ben Onan megszakított közösülést gyakorol. A Szentírás ezt mondja Onanról: „Elveszítette őt az Úr, mivel utálatos dolgot cselekedett” (Ter 38,10). Az ókorban a gyermek áldásnak számított, így ez az értékrend természetes volt mind a vallásos zsidóság, mind az őskereszténység számára. A Kr. u. 3. században találunk először világos említést a fogamzásgátlásról, és azóta töretlenül fennáll ennek erkölcsi elutasítása az Egyház részéről. Szent Ágoston (354-430) így ad ennek hangot: „Tiltott módon és erkölcstelenül él feleségével, aki a gyermek fogamzását megakadályozza.” Az újkorban az ellentétes nézetekkel szemben XI. Piusz pápa 1930-ban megjelent Casti connubii enciklikájában szükségesnek tartja kijelenteni: „Mivel egyesek a kezdettől fogva hirdetett és soha el nem ejtett keresztény tanítástól eltérve újabban nyíltan mást hirdetnek e tárgyban, a katolikus Egyház, amelyre maga Isten bízta az erkölcs épségének és tisztaságának védelmét ... , isteni küldetésére hivatkozva általunk fölemeli hangos szavát és ismét kinyilvánítja: a házassági jognak olyan használata, amely azt a gyermeknemzés természetes hatásától szándékosan megfosztja, Isten és a természet törvényének megsértése, s mindazok, akik ilyesmit tesznek, súlyos bűnt követnek el.” XII. Piusz pápa 1951. október 29-én a katolikus szülésznőkhöz intézett beszédében a következőket mondta: „Elődünk, XI. Piusz pápa a katolikus házastársaknak szóló körlevelében 1930. december 31-én újból ünnepélyesen leszögezte a házasélet gyakorlásának és a házassági közösülésnek alapelvét, hogy tudniillik a házastársak részéről minden olyan beavatkozás a házasélet gyakorlásába vagy annak természetes következményeivel való lefolyásába, amelynek az a célja, hogy azt természetes erejétől megfossza és az új élet fakadását meghiúsítsa, erkölcsileg helytelen. A bensőleg helytelen erkölcsi cselekedetet viszont nem lehet semmiféle megokolással vagy kényszerhelyzettel erkölcsileg helyesnek és megengedettnek nyilvánítani. Ez a szabály ma, tegnap, holnap és mindig is érvényes, mert nem egyszerű emberi jogi előírás, hanem a természet törvénye és magának Istennek parancsa.” Boldog XXIII. János pápa az első római szinóduson kijelentette: „Figyelmeztetni kell a híveket, ... hogy a házassági onanizmus ... lényegénél fogva tilos.” Amikor 1960-ban forgalomba került az első „antibébi tabletta”, sokan azt várták, hogy ez más megítélés alá fog esni, mint a korábbi módszerek (megszakított közösülés, sterilizáció, mechanikus óvszerek). Az 1962-65 között tartott II. Vatikáni Zsinat ebben csak elvi szinten nyilatkozott, a tabletták használatára vonatkozó konkrét állásfoglalást VI. Pál pápára hagyta. A pápa hosszú vajúdás után hozta meg döntését: „Olvastunk, tanulmányoztunk, vitatkoztunk, amennyire csak képesek voltunk, és sokat imádkoztunk. Fölvettük a kapcsolatot számos szakértővel, akik nagy erkölcsi, tudományos és lelkipásztori elismerésnek örvendenek. Közben kértük a Szentlélek Isten fölvilágosítását, teljes egészében az igazság szolgálatára álltunk, amikor kizárólag Isten törvényét akartuk kifejteni” – mondta később egy beszédében a zarándokoknak. 1968. július 25-én jelent meg VI. Pál Humanae vitae enciklikája, amely továbbra is fenntartja és részletesen megindokolja az Egyház hagyományos tanítását: minden egyes nemi aktusnak nyitottnak kell lennie a fogamzásra. „Elítélendő minden olyan cselekedet, mely akár a nemi aktus előtt, akár közben, akár természetes következményeinek kifejlődése során, akár mint célt, akár mint eszközt azt szándékolja, hogy a fogamzást lehetetlenné tegye.” A felelős családtervezés eszközeként továbbra is csak az időszakos önmegtartóztatás fogadható el. A pápa tanítását felzúdulás fogadta, számos püspöki kar tett közzé olyan nyilatkozatot, amely a tanítást ugyan „elfogadja”, de egyúttal álokoskodással kiskaput is nyit mellette. Jelenleg is sok teológus tanítja az ellenkezőjét, és számos gyóntató ad ellentétes tanácsokat. A Tanítóhivatal azonban nem visszakozott. „Az Egyház eleven hagyományának folytatásaként a II. Vatikáni Zsinat és elődünk, VI. Pál pápa – aki tanítását leginkább a Humanae vitae kezdetű enciklikában fogalmazta meg – korunknak egy valóban prófétai üzenetet adott át. amely újra hangsúlyozza és világosan előadja az Egyház mindig új és mindig ősi tanítását és törvényét a házasságról és az emberi élet továbbadásáról” – mondja Familiaris consortio apostoli buzdításában II. János Pál pápa (1981). Ugyanebből a buzdításból idézem a következő sorokat: „Valahányszor pedig a házastársak fogamzásgátló módszerrel élnek, szétválasztják azt a két tartalmat, melyeket a teremtő Isten a férfi és a nő természetébe és nemi egyesülésük aktusába oltott, s úgy viselkednek, mint akik »felülbírálják« az isteni tervet és »kifinomítják«, illetve lefokozzák az emberi nemiséget: s ezzel együtt a saját személyüket és házastársukét is, hiszen a »totális« önátadás nem történik meg. Így a természet szavával, mely a házastársak kölcsönös és teljes odaadását mondja, a fogamzás meggátolása által szembeszegezik az ellentmondás igéjét, tudniillik a teljes odaadás megtagadását. Ebből pedig nem csupán az élet felé nyitott lelkület elutasítása származik, hanem a házastársi szerelem belső igazságának – mely az egész személy ajándékozására irányulna – színlelése is.” Ugyanezt tanítja a Katolikus Egyház Katekizmusa. „A termékenység a házasság ajándéka és célja, mert a házastársi szeretet természetszerűen a termékenységre irányul. A gyermek nem kívülről tevődik hozzá a házastársak kölcsönös szeretetéhez; magának e kölcsönös ajándéknak a szívéből fakad, melynek gyümölcse és beteljesedése. Maga az Egyház, amely az élet mellett száll síkra, azt tanítja, hogy minden házastársi aktusnak nyitottnak kell lennie az élet továbbadására” (KEK 2366).

Ez a „kezdettől hirdetett és soha el nem ejtett” keresztény tanítás, amelyről a Casti connubii beszél. Nincs ünnepélyesen, dogmaként kihirdetve, de a rendes tanítóhivatal értelmében igenis tévedhetetlen. Az egyéni lelkiismeret nem bírálhatja felül.

Egy beszédében, amelyet Castel Gandolfóban tartott 1983-ban, II. János Pál pápa a következőket mondotta: „A Humanae vitae és a Familiaris consortio tanításában fölhozott indokok mindenekelőtt teológiai jellegűek. Az emberi természet kiindulópontja mindenkor Isten teremtő tette marad. Egyetlen ember sem jut véletlenségből az élethez, és az ember mindig az Isten teremtői szeretetének végcélja. Ebből az alapvető hitigazságból és észigazságból adódik, hogy az emberi természetbe oltott nemiség – legmélyebb valósága szerint – az Isten teremtő erejével való együttműködés. Ha tehát a házastársak a fogamzásgátlással kizárják nemi életükből a házasságban azt a lehetőséget, hogy új életet hozzanak létre, akkor vakmerően olyan hatalmat tulajdonítanak maguknak, amely egyedül Istent illeti meg: ez a hatalom azt jelenti, hogy nem akarnak többé mint munkatársak együttműködni Isten teremtő erejével, hanem végső fokon maguk akarnak dönteni az emberélet fölött. Így tárgyilag tekintve mélységesen megengedhetetlennek kell tekintenünk a fogamzásgátlást, és helyességét soha semmiféle indoklással nem igazolhatjuk.” Ebben benne van a kiskapu-keresés ítélete. Nagyon is megértem a családtervezési problémák és az emberi gyöngeség szorításában vergődő házastársakat, de nem lehet rajtuk hazugsággal segíteni.

A Casti connubii enciklikában XI. Piusz pápa így beszél erről: „Legfőbb apostoli tekintélyünknél fogva, s a gondjainkra bízott lelkek üdvéért való aggodalomból figyelmeztetjük a gyóntató és lelkipásztorkodó papokat, hogy híveiket Istennek e súlyos törvénye felől ne hagyják megtévedni, s még inkább, hogy ők maguk óvakodjanak az effajta hamis véleményektől, s azokkal semmiképpen egyet ne értsenek. Ha pedig – amitől Isten óvjon – egy gyóntató vagy lelkipásztor maga viszi ezekbe a tévedésekbe a rábízott híveket, illetve helyesléssel vagy hallgatással megerősíti őket tévedésükben, az tudja meg, hogy a legfőbb Bírónak tartozik szigorú számadással hivatásának elárulása miatt, s vonatkoztassa magára Krisztus szavait: »Vakok ők és vakok vezetői. Ha pedig vak vezet világtalant, mindketten verembe esnek« (Mt 15,14)”.

Mennyi verem van köröskörül...