FÉLTÉKENY ISTEN

(9)

Halld, Izrael

A legfontosabb kérdés természetesen az, hogy ki a mi Istenünk, kit imádunk voltaképpen. Ez a hangsúly nem minden vallásban érvényesül, Buddha például másodlagosnak, elhanyagolhatónak tekintette az istenkérdést. Hasonló volt a helyzet a politeista pogányságban, amely a kereszténységet a római birodalomban körülvette. A maguk módján „imádták” ugyan isteneiket, de mivel azok többen voltak, egyikük sem követelhetett abszolút odaadást. Itt van a zsidó monoteizmus egyedülálló jelentősége. „Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel!” (MTörv 6,4-5). Ez a hitvallás, amelyet a vallásos zsidók naponta háromszor imádkoznak el, változatlanul megjelenik a keresztény főparancsban (Mk 12,29-30). A keresztény vértanúk azért áldozták föl életüket, mert nem voltak hajlandók más isteneket imádni az egy igaz Istenen kívül.

Újabban fenyegeti az Egyházat a vallási szinkretizmus, amely kaput nyit a pogányságnak. Mint azonban a Hittani Kongregáció a Dominus Iesus dokumentumban leszögezte, a kereszténység nem egészíthető ki más vallásokból. Magyar értelmiségiek között a szinkretizmus sajátos változata fejlődött ki, amely a zsidó monoteizmust megtagadja, a keresztények Istenét különbözőnek vallja Ábrahám, Izsák és Jákob Istenétől, és szívesebben azonosítja akár a babiloni Mardukkal vagy az egyiptomi Horus-szal, mintsem a zsidó istenhit hitelességét elfogadja. E felfogás szerint Jézus nem volt zsidó, az evangéliumok tanúsága e téren az eredeti szövegek zsidó (???!!!) egyházatyák által történt meghamisításából származik. Ez a nacionalista és antiszemita elmélet a nevetségességig törénetietlen és tudománytalan, mégis vannak követői, mert nemzetünk nagyságának alapját látják benne. Azokról a népekről ugyanis, amelyekhez Jézust és az ő állítólagos vallását sorolják, azt állítják, hogy a mai magyarság ősei (vagy, ami még abszurdabb, hogy a magyarság volt azok őse).

Az efféle nézetek nemcsak történetileg tartoznak az agyrémek birodalmába, hanem a keresztény hit szempontjából is tarthatatlanok. Zsidóságtól független kereszténység sohasem létezett, és nem is lehetséges. Az ószövetség és az újszövetség ugyanazt az egyetlen Istent vallja. Ha kivesszük a kereszténységből az ószövetséget, nem marad Istenünk. Zsidó részről, de meglepetésemre legújabban keresztény részről is, találkoztam azzal a nézettel, hogy nem ugyanazt az Istent imádjuk, mert a keresztények Istene Szentháromság, a zsidók pedig tagadják a Szentháromságot. Ez utóbbi igaz, de csak annyit jelent, hogy különböző nézeteket vallunk ugyanarról az Istenről, nem pedig azt, hogy külön isteneket imádunk. Volt, aki úgy fogalmazott, hogy a zsidó YHWH csak a mennyei Atyával azonos, a Fiú és a Szentlélek személye az ószövetség Istenéből hiányzik. Ám ez súlyos félreértése a Szentháromság hitének. Isten nem osztható három részre (triteizmus). Mind az Atya személye, mind a Fiú személye, mind a Szentlélek személye egy és ugyanazon teljes isteni lényeggel azonos. Hogy egymással mint személyek mégsem azonosak, azt egymáshoz való belső vonatkozásuk alapozza meg, amely a személyek reális különbözőségét jelenti; de ami léttartalmukat illeti, az teljesen ugyanaz. Az isteni személyek mindenestül átjárják egymást (perichoresis). „Mihelyt egyet megnevezek közülük, hárman ragyognak körül” – mondta valamelyik egyházatya. Ha tehát YHWH a mennyei Atyával azonos, teljes léttartalmában azonos a Fiúval és a Szentlélekkel is. A személyek belső relációi nem jelentenek hozzátételt, hanem csak az egyetlen isteni mivolt létezésmódját. A kereszténység a zsidó monoteizmust vallja. Nem tesz hozzá semmit és senkit az ószövetség egyetlen Istenéhez, csupán az Ő titokzatos belső életéről hisz és vall többet, mint amennyit Isten az ószövetségben feltárt magából.